Az emberiség azért ír,
hogy bajaira legyen ír.
Haladjunk ezúttal fordított sorrendben: praktikusan ugyanis a múltbalátás jövője nagy biztonsággal “megjósolható”. Azok az idők ugyanis mindörökre elmúltak, amikor az emberiség írott (rögzített) történelmét néhány “kiválasztott” a maga kénye-kedve szerint írhatta, a legyőzött, kiirtott ellenség – számára érthetetlen – hagyatékát pedig eltüntethette (lásd pl. inkák), a maradékot felhasználta és “sajátjaként” (megmásítva) adhatta tovább – hülyét csinálva ezáltal saját utódaiból is. “Ők” azután évszázadokon át rágódhattak rajta – a viták és háburuk pedig csak rontottak a helyzeten.
De még minden rossz szándék nélkül is folyamatosan változik egyetlen nyelv fogalomkészlete is – amit ma értünk egy szón, az lehet hogy száz év múlva már teljesen mást jelent. Ehhez vegyük még hozzá, hogy ahány nyelv, annyi “kódkészlet” és “kódrendszer” (nyelvtan). Eklatáns példa erre a jelenségre a görögből átvett “római” mitológia: a tulajdonnevek, fogalmak, szimbólumok és “kommentárok” iszonyú keveredéséből csak annyi látható, hogy összefügg a kettő – de az, hogy ki vett át kitől és mit, ill. eredetileg honnan eredt és mit is akart a “nagyérdemű” számára közölni – az már a múlt ködébe vész. Egyszerűbb ma erre azt mondani, hogy primitív őseink agyszüleménye volt… Ugyanúgy természetesen, ahogyan az etruszk máj és madárjósok “tudománya” is (ebből a korból) – amiről eszembe jut Kenediné Szántó Lívia sokéves gyűjtőmunkával írt csodás kis könyve (Az Etruszkok nyomában). Ennek persze utóélete is van.
Azóta azonban már sok víz lefolyt az Eridanuson (lásd…) Mi már sokkal okosabbak vagyunk, és nem hiszünk a régi “mesékben”. Hol vannak már azok az idők amikor a mostanában sokat emlegetett Gutenberg még bemutatni sem merte találmányát!?! Az információ-robbanás korából visszatekintve munkájára, az csak a gyujtózsinór meggyújtása volt a történelem egy technikailag erre alkalmas pontján! “Beindított” egy “hagyományos töltetet” – a nyomdaipart. A folyamat végén jött a XX. szd. “csúcstechnikája” – a számítógép és a világháló -, ami azután már “láncreakciót” idézett elő. Ma elveszíteni vagy akár eltüntetni valamilyen ismeretet lehetetlen. Ma már mindent tudunk – amit akarunk, csak ki kell járni néhány szemesztert a “Mindentudás Egyetemén”. Még el lehet ugyan tüntetni elég sok könyvet, de minden könyvet bizonyosan nem lehet. Igazán még a “Qumrani időkben” sem lehetett! A jövőbelátás múltja is egyre tisztul.
http://empiriamagazin.com/Miszcellanea/A%20Holt%20Tengeri%20Tekercsek%20Rejt%C3%A9lye.htm
El lehet ugyan távolítani a világhálóról a valakiknek nem tetsző információkat (ezt profik nagy pénzből elég jól meg tudják tenni), de a “háttérmásolatokat” egyre rosszabb hatásfokkal lehet. Vagyis a vége úgyis az lesz, hogy “nincs oly rejtett dolog, a mi napfényre ne jőne; és oly titok, a mi ki ne tudódnék.” (Mát.10,26) Könnyen belátható folyamat.
(Hogy az emberi társadalom “kétütemü” motorja (a gondolkodás és az alkotás!) hogyan “hajtja” társadalmunk örök fejlődését – ezt már Francis Bacon óta sokan “kapiskálják”. Lásd előző bejegyzés.)
Még akkor is így van ez, ha az elődeink által összekavart-kevert információk is ugyanúgy “sokszorozódtak” a történelem folyamán és amibe egyesek ma is “bekevernek”. Az igazságot ugyanis soha nem fenyegeti az a veszély, hogy túl sokszor halljuk és ezért “lelepleződik” (legfeljebb “megvilágosodunk”), ámde minél nagyobbra “pumpálnak” egy hazugságot (jobb esetben tévedést – de ez a különbségtétel itt és most lényegtelen), annál inkább közeledik annak “kipukkanása”. Ugyanis egyre inkább ellentmondásba kerül önmagával – és a való tényekkel.
Hol van a határ a történelmi korszakok között? Ilyen értelemben csakis egy “pukkanás” lehet a “jel”. Mint egy startpisztoly jele. A sokat emlegetett paradigmaváltáshoz ez kell. (No meg előtte be kellett “tárazni”.)
Vigyázz!… Kész!… R…. “Jelen” vagy?
——————————————————–
A 4. század első felében döntő fordulat következett be az európai kultúra történetében: az üldözött keresztényekből üldözők lettek. Ekkor élt Firmicus Maternus, aki a Római Birodalom értelmiségijének tipikus útját járta végig, amikor korának ideológiái között a magának legmegfelelőbbet kereste. Élete első felében még pogány, tanúsítja az Asztrológia című munkája. Majd a kereszténnyé lett Firmicus Maternus megírja rendkívül jelentős művét, A pogány vallások tévelygéséről szóló forrásmunkáját.
A csillagok állásától függ az, hogy ki milyen, miként viselkedik és cselekszik, ugyanis az égi konstellációk határozzák meg a nemzés-fogamzás, majd pedig a születés pillanatában az egyén sorsát. Az asztrológiai alapfogalmakat tisztázó fejezet után kötetünk közli a mű egyik legérdekesebb részletét, egy ún. helyzethoroszkópot – a Vénus hatását az emberi sorsra. A szenvedélyes hangú írás sorra veszi azokat a vallásokat, amelyek – a szerző szerint – az ördög sugalmazására az egyes elemeket, a vizet, a földet, a levegőt vagy a tüzet emelték isteni rangra. Bemutatja a kultuszokat, melyekben hajdan élt embereket tettek istenné és részesítettek vallásos tiszteletben, majd leírja és értelmezi a misztériumvallások titkos, mindaddig csak a beavatottak számára érthető szertartásait, jelképeit és jelmondatait.” ()
A “múltbalátás jövőjére” tekintettel azonban soha ne vegyünk mindent készpénznek egy könyvben! Egy egyészséges szkepszis elengedhetetlen – hangzatos nevű Firmicus Maternus barátunk hagyatékát illetően is! (Jobban pontosíthatjuk idevágó ismereteinket a korábbi bejegyzésben ismertetett Láng Benedek-könyv alapján.)
Most ugorjunk egy kicsit! Ugyanis rendkívül érdekes, hogy ezután a “pogány kor” után bő 1000 évvel (a kereszténység történetében!) még mindig megtaláljuk ezt a “pogány vallást” – no vajon hol?…, a Vatikánban! Rita Monaldi vallástörténész és Francesco Sorti zenetörténész közös könyvükben, az IMPRIMATUR-ban, így írnak (225-230 o.):
“Tudnod kell, hogy nagyjából hatvan évvel ezelőtt Orazio Morandi atyának, a Szent Praxedis-monostor apátjának volt a legjobb asztrológiai könyvtára Rómában. Afféle viszonyítási pont volt ez a kor összes ismert asztrológusa számára. Morandi levelezésben állt Róma, Milánó, Firenze, Nápoly és más, részben Itálián kívüli városok legnevesebb tollforgatóival. Sok irodalmár és tudós kérte ki a véleményét a csillagok állásáról. Még a szerencsétlen sorsú Galileo Galilei is járt nála, amikor Rómában tartózkodott.
Akkoriban, folytatta Stilone, Morandi apát az ötvenes évei elején járt; jól bánt a szavakkal, mindig víg kedélyű volt, inkább magas, mint alacsony, szép, gesztenyeszínű szakállat viselt, haja még csak az idő tájt kezdett meg gyérülni. Az asztrológia akkoriban megtűrt mesterség volt. Léteztek tiltó törvények, de lényegében nem törődtek velük. Morandi apátról azonban csúnya dolgokat suttogtak: azzal gyanúsították, és nem is alaptalanul, hogy a városon kívüli ismeretségeit kihasználva röpiratokat terjeszt. A Pápai Államban számos névtelen kiadvány keringett, tele a római udvarról szóló bizalmas természetű értesülésekkel; ezeket más városokban nyomtatták. Azt feltételezték, hogy ezen pletykákat Morandi gyűjtötte össze és terjesztette, mivel tudták róla, hogy érdeklődik a Vatikánban zajló politikai játszmák és cselszövések iránt. Ám senki sem tudta bebizonyítani, hogy csakugyan ő áll a röpiratok mögött. Nemcsak azért, mert nehéz volt kideríteni, ki az irományok szerzője, hanem azért is, mert noha a röpiratírás és másolás tilos volt, valójában eltűrték e tevékenységet, és csak igen ritkán indítottak hajtóvadászatot a szerzők után. A szóban forgó irományokban terjesztett hírek hangneméből egyébként az is világosan kiderült, hogy Morandi apát hírforrásai csakis olyan kifinomult elmék lehettek, mint például a hercegek és bíborosok titkárai. Vagy, ami még valószínűbb, egyenesen maguk a hercegek és bíborosok.
Orazio Morandi akkor híresült el igazán, amikor 1630-ban a fejébe vette, hogy asztrológiai számításai alapján VIII. (Barberini) Orbán pápa még abban az évben meg fog halni. Morandi, mielőtt kifecsegte volna e meggyőződését, más jeles csillagjósokkal is konzultált, akik újból elvégezték a számításokat, és ugyanarra az eredményre jutottak.
Csak Raffaello Visconti atya nem értett egyet velük. Visconti matematikát tanított Rómában, és úgy becsülte, hogy ha a pápa nem teszi ki magát különösebb veszélynek, legkorábban tizenhárom év múlva, azaz 1643-ban vagy 1644-ban fog meghalni. Ő azonban nem örvendett nagy tekintélynek kollégái körében, akik mind azt vallották, hogy a Barberini pápa a közeljövőben távozik az élők sorából. A Szent Praxedis apátjának jóslata villámgyorsan bejárta Rómát és a többi fővárost. Morandinak asztrológusként olyan hitele volt, hogy egyes spanyol bíborosok a hír hallatán azonnal Rómába siettek, nehogy lemaradjanak a hamarosan kezdődő konklávéról. A pletyka Franciaországba is elért, és Richelieu bíboros valósággal könyörgött a pápai udvarnak: vessen már véget e kellemetlen helyzetnek.
Így történt, hogy a szóbeszéd végül a pápa fülébe jutott. Az egyházfőt nem töltötte el örömmel, hogy megtudta — s éppen ily módon kellett megtudnia —‚ hogy hamarosan üt az utolsó órája. Július 13-án VIII Orbán elrendelte, hogy fogják perbe Morandi apátot és bűntársait. Két nappal később Morandit a Tor di Nona börtönbe zárták, könyvtárát és szobáját átkutatták és lepecsételték.
— És most jön a meglepetés: tényleg találtak nála asztrológiai értekezéseket, de nyomát sem lelték olyan röpiratoknak vagy asztrológiai jövendőléseknek, amelyekkel bizonyítani lehetett volna bűnös szándékait. Morandi apát és a társai előrelátóak voltak. Óriási botrány tört ki. Úgy nézett ki, a pápán fog nevetni egész Európa — kuncogott Stilone Priaso.
— És aztán mi történt? — sürgettem türelmetlenül. Abban reménykedtem, hátha végre hallok valamit, aminek hasznát vehetem föld alatti nyomozásunk során.
— Aztán színre lépett az ügyvéd. Ugyan ki más árulhatná el akár a legóvatosabb, legfelkészültebb, legélesebb eszű embert is, mint az ügyvédje? Ne felejtsd el, fiam: ez mindig is így volt és így is lesz.
A kiváló ügyvéd, Teodoro Amayden — folytatta Stilone Priaso némi gúnnyal a hangjában —‚ aki már hosszú idő óta a Szent Praxedis-monostor jogásza volt, a pápa segítségére sietett. Néhány nappal Morandi letartóztatása után Amayden elment a piazza Pasquinón lévő könyvesboltba, és a lehető legártatlanabb képpel elmesélte néhány embernek, hogy a házkutatás során nem találtak semmit, de csak azért, mert a szerzetesek egy titkos átjárón át, amelyhez egy bizonyos, az ügyvéd által részletesen leírt válaszfal eltávolításával lehetett eljutni, sietve behatoltak a szobába, összeszedtek minden olyan iratot, ami árulkodó lehetett volna az apátra nézve, és ezeket részben elégették, részben elrejtették. Minderről, tette hozzá az ügyvéd, Morandi egyik szolgájától értesült. Miután elbúcsúzott hallgatóitól, akik vakmerősége láttán és története hallatán elképedésükben kővé meredtek, Amayden nyugodtan hazasétált.
A hír természetesen azonnal eljutott a bíróhoz, aki elrendelte a Szent Praxedis mind a tizenkét szerzetesének letartóztatását, és magához hívatta Amaydent.
— Az a hitszegő ügyvéd — sziszegte Stilone megvetően — ördögi bátorsággal jegyzőkönyvben erősítette meg, amit nyilvánosan mondott az eltávolított válaszfal titkáról: „Két nappal Morandi apát bebörtönzése után eljött hozzám a fentemlített apát szolgája, Alessandro, és elmondta, hogy az atyák kiemelték a dolgozószoba egyik falát, és összeszedvén onnan az iratokat, azokat elégették. Örvendező arccal mondotta, hogy a bíróságnak nem lesz bizonyítéka az apát ellen, mert már nincs ott semmi, mivelhogy minden irat a tűz martalékává lett” — idézte Stilone orrhangon, az álnok ügyvédet utánozva.
Ez volt a vég. Nemsokára minden szerzetes vallomást tett, s végül maga Morandi is elismerte, hogy elkészítette a pápa horoszkópját és röpiratokat írt. A bíró kérdéseinek súlya alatt megtörve megnevezte kollégáit és barátait is, akik azután másokat is magukkat rántottak.
— És ezzel véget ért a per — mondtam.
— Épp ellenkezőleg — felelte Stílone Priaso —‚ ekkor kezdődött csak az igazi bonyodalom.
A bűntársak felsorolásánál az a veszély fenyegetett, hogy zavarba ejtő nevek kerülnek elő: Főként olyan bíborosok, no meg a titkáraik és barátaik neve, akik, amint értesültek róla, hogy hamarosan bekövetkezik VIII. Orbán halála, faggatni kezdték a csillagokat, milyen esélyeik vannak a pápai tiara megszerzésére. Morandi már első kihallgatásán odavetett vádlóinak egy-két fontos nevet: egy szatírákat tartalmazó könyvecskéről beszélt amelyet a Konzisztórium titkárától kapott, de átment a Vatikáni Palota udvarmesterének kezén is; emellett megemlített egy levél formában írott szónoklatot a pápa horoszkópjával, amelyet átadott a jeles Medíci bíboros könyvtárosának. E levelet Raffaello Visconti atya másolta le, és a pápa unokaöccsének, Antonio Barberini bíborosnak a titkára is elolvasta…
A pápa rögtön átlátta, hogy nagy botrány van kialakulóban, s a Konzisztórium mellett főképp az ő családja kerül szégyenbe. Így aztán VIII. Orbán elrendelte, hogy a pápák, bíborosok, főpapok, de még a laikusok nevét is hagyják ki a jegyzőkönyvekből, és csak a margón jegyezzék fel titkosírással, vagy egyszerűen hagyják üresen a helyüket a szövegben. Majd ő személyesen eldönti, hogy kiírják-e vagy sem.
Ahogy folytatódtak a kihallgatások, megszólaltak a pápa által kitöröltetett nevű érintettek: „Én sok olyan embert ismerek, aki asztrológiával foglalkozik. Vincenzo Bottelli volt a mesterern. Ő mondta, hogy a Vatikánban sokan értenek az asztrológiához, például ***,*** és * bíboros, és még * és * bíboros is.”
— Egyszóval, csupa bíboros — kiáltott fel Stilone. —A bíró, aki végighallgatta e tömérdek illusztris személy nevét, jól tudta, hogy az asztrológiai ügyletekben számos bíboros volt érdekelt. Ha pedig a bíborosok szolgái túl sokat fecsegtek, gazdáik becsületét kockáztatták. És aki egyszer szégyenben maradt, búcsút mondhatott reményeinek — már ha voltak—, hogy egy napon pápává választják.
— És mi lett a vége? — kérdeztem türelmetlenül. Alig vártam, hogy megtudjam, mi köze e történetnek a méreghez.
— Ó, hát elintézte a… a Gondviselés — mondta Stilone jelentőségteljes fintorral. — 1630. november 7-én Morandi apátot holtan találták a cellájában, az ágyán fekve, abban az egyszerű csuhában és saruban, amit mindig is hordott.
— Megölték!
— Nos, az egyik szerzetes állapította meg a halálát, és benne semmiféle kétely nem merült fel: nem látott „ártalomra utaló jelet” és az elhunyt „láthatólag természetes halállal halt meg, vagyis lázban, és én ezt onnan tudom, hogy mindig mellette voltam, amióta bebörtönözték”. Márpedig a szerzetes szerint az apát a halála előtti napokban betegeskedett.
Hat nappal később a Tor di Nona börtön orvosa elkészíti jelentését: Morandi tizenkét napig tartó betegség után hunyt el. Hatnapos láza volt, amely egyre súlyosabb lett, s végül a halálát okozta. „Nem gyanakszom méregre, és nem is láttam semmi nyomát” — állapítja meg az orvos, és szavait két kollégája is megerősíti. Ám arról mindenki hallgat, hogy két nappal azelőtt, ugyanilyen tünetekkel járó szenvedés után, meghalt Morandi egyik elítélttársa is, aki az apáttal együtt evett egy ismeretlen eredetű tortából. A méregről szóló szóbeszéd hónapokig keringett kitartóan a városban.
De mit számított mindez már? Morandi atya halott volt, s magával vitte a sírba a pápai udvar bűneinek szörnyű titkát. A leplet, amelyet óvatlanul fellebbentettek egy pillanatra, most mindenki nagy megkönnyebbülésére gyorsan visszabocsátották.
VIII. Orbán egy saját kezűleg írt rövid okiratban utasította a bírót, hogy függessze fel a pert, s büntetlenül elengedte a másolókat, az asztrológusokat és a szerzeteseket, akiket felmentett minden további bírósági eljárás alól,
Stilone Priaso elhallgatott és rám nézett. Megtörölközött, bebújt az ágyba, és csendben várta, mit szólok a történethez.
Ezek szerint Morandi apát esetében, akárcsak Mourai úr esetében — töprengtem magamban, miközben leraktam a kikefélt ruhákat a székre — a méreg betegség képében jelent meg.
— De hát nem voltak-e bűnösök mindannyian? — vetettem fel közben, belemerülve a szomorú történetbe.
— Ha jobban megnézzük, a másolók másoltak, a szerzetesek eltüntették a bizonyítékokat, az asztrológusok a pápa halálára spekuláltak. A bíborosok pedig támogatták őket. Épp ezért nem lett volna igazságtalan, ha megbüntetik őket; ám ehhez ítéletre lett volna szükség — magyarázta Stilone Priaso —‚ abból pedig botrány lett volna. Márpedig ez igazán nem hiányzott a pápának.
— Ezek szerint VIII. Orbán nem halt meg abban az évben.
— Nem. Morandi jóslatai tévesnek bizonyultak.
— És mikor halt meg?
— 1644-ben…”
(P.S.: Erről a perről olvasva, valahogy deja vu érzése támad az embernek, ha pl. az 1950-es évek koncepciós pereire gondol. Úgy látszik, sokan akartak pápábbak lenni a pápánál…)