Daniel Kehlmann: a világ fölmérése c. könyve, az utóbbi idők legsikeresebb német regénye. Az 1975-ben Münchenben született fiatal író kvalitásait mi sem mutatja jobban, mint az, hogy máris több mint húsz nyelvre fordították le intelligens és páratlan humorral megírt könyveit. A világ fölmérése az utóbbi évek legnagyobb sikere – egy év alatt több mint hatszázezer példányban adták el. A regény cselekménye misztikusan ötvözi Carl Fridrich Gauss és Alexander von Humboldt életútját. Számunkra külön érdekesség, hogy jól tudjuk: Bolyai János életét (és munkásságát) egy ilyen “életművész” (mint Gauss) döntően befolyásolta… Élvezzük egy fejezet erejéig az író finom humorát!
(Részlet a regényből)
AZ UTAZÁS
1828 szeptemberében Németföld legnagyobb matematikusa hosszú évek óta első ízben hagyta el szülővárosát, hogy részt vegyen a német természettudósok berlini kongresszusán. Természetesen nem akart elmenni. Hónapokig kérette magát, de Alexander von Humboldt addig kötötte az ebet a karóhoz, míg végül egy gyenge pillanatában és abban a reményben, hogy ez a nap úgysem jön el soha, mégis beadta a derekát.
Most hát Gauss professzor elbújt az ágyában. Amikor Minna felszólította, hogy keljen fel, a kocsi már előállt, és hosszú út vár rá, a párnájába csimpaszkodott és szemét lehunyva megpróbálta eltüntetni a feleségét. Amikor újra kinyitotta, és Minna még mindig ott állt, kellemetlen, korlátolt némbernek nevezte, öreg napjait sújtó csapásnak. Minthogy ez sem segített, kibújt a takaró alól és lábát a padlóra helyezte.
Dühösen és éppen hogy csak megmosdózva lement a lépcsőn. Fia, Eugen, a lakószobában várta a becsomagolt utazótáskával. Gauss dührohamot kapott, amikor meglátta: összetörte az ablakpárkányon álló egyik korsót, toppantott a lábával és csapkodott. Még akkor sem csillapodott le, amikor Eugen az egyik oldalról, Minna a másik oldalról a vállára tette a kezét és bizonygatta, hogy ott is gondját fogják viselni, és hamarosan újra itthon lesz, Olyan gyorsan elmúlik, mint egy rossz álom. Csak akkor szedte össze magát, amikor ősöreg édesanyja, akit felzavart a lárma, előjött a szobájából, megcsipkedte fia arcát és megkérdezte, hová lett az ő bátor kisfia. Hűvösen elbúcsúzott Minnától; szórakozottan megsimogatta lánya és legkisebb fia fejét. Majd némi segítséggel bekászálódott a kocsiba.
Az utazás gyötrelmes volt. Eugent szerencsétlen flótásnak nevezte, elvette tőle a furkósbotját és teljes erőből a lába felé döfött. Egy darabig összevont szemöldökkel bámult ki az ablakon, aztán megkérdezte mikor megy végre férjhez a lánya. Miért nem kell senkinek, mi a baj vele?
Eugen hátrasimította hosszú haját, mindkét kezével piros sapkáját gyűrögette és nem akaródzott válaszolnia.
Ki vele, mondta Gauss.
Őszintén szólva, mondta Eugen, a nővére nem éppen szemrevaló.
Gauss bólintott, a válasz elfogadhatónak tűnt. Kért egy könyvet.
Eugen odaadta neki azt, amit éppen felütött: Friedrich Jahn Német tornaművészet című művét. Ez volt az egyik kedvenc könyve.
Gauss megpróbált olvasni, de már néhány másodperc elteltével felpillantott és a kocsi újmódi bőrrugózására panaszkodott; ettől az embernek még a szokásosnál is jobban felkavarodik a gyomra. Nemsokára, magyarázta, az embereket gépek fogják egy kilőtt puskagolyó sebességével egyik városból a másikba szállítani. Akkor majd egy fél óra alatt el lehet jutni Göttingából Berlinbe.
Eugen kétkedve csóválta a fejét.
Különös és igazságtalan, mondta Gauss, a létezés siralmas esetlegességének ékes példája, hogy tetszik, nem tetszik, egy bizonyos korban születünk és annak foglyai vagyunk. Ez méltánytalan előnyt szerez az embernek a múlttal szemben és bohócot csinál belőle a jövő szemében.
Eugen álmosan bólintott.
Az emberiség korai időszakaiban, vagy az Orinoco partjainál még egy hozzá fogható elme sem lett volna képes semmilyen teljesítményre, mondta Gauss, kétszáz esztendő múlva ellenben minden fajankó gúnyt űzhet belőle és képtelen badarságokat találhat ki az ő személyével kapcsolatban. Töprengett, újra szerencsétlen flótásnak nevezte Eugent és belemélyedt a könyvbe. Amíg olvasott, Eugen feszülten bámult ki a kocsi ablakán, hogy elrejtse megbántottságtól és dühtől eltorzult arcát.
A Német tornaművészet-ben tornaszerekről volt szó. A szerző részletesen ismertette azokat a szerkezeteket, amelyeket ő talált ki, hogy mászkálni lehessen rajtuk. Az egyiket lónak nevezte el, a másikat gerendának, a harmadikat baknak.
A fickónak nincs ki a négy kereke, mondta Gauss, kinyitotta az ablakot ás kihajította a könyvet.
Ez az övé volt, kiáltotta Eugen.
Neki is határozottan úgy tűnt, mondta Gauss, elaludt és estig, a határállomáson történt lóváltásig fel sem ébredt. Amíg a régi lovakat ki-, az újakat pedig befogták, krumplilevest ettek a vendégfogadóban. A szomszéd asztal mellől egy sovány, hosszú szakállú, beesett arcú férfi, rajtuk kívül az egyetlen vendég, lopva méregette őket. Valójában minden megaláztatás forrása a test, mondta Gauss, aki bosszúságára tornaszerekről álmodott. Mindig Istenre jellemző gonosz tréfának tartotta, hogy egy olyan szellem, mint az övé, betegeskedő testbe van zárva, míg egy olyan átlagos koponya, mint amilyen Eugen, gyakorlatilag sohasem beteg
Gyermekkorában súlyos himlője volt, mondta Eugen. Kis híján belehalt. Itt látszanak még a sebhelyek!
Ja, tényleg, mondta Gauss, kiment a fejéből. Az ablak előtt álló postalovakra mutatott. Tulajdonképpen mulatságos, hogy a gazdagoknak kétszer annyi időre van szükségük az utazáshoz, mint a szegényeknek. Aki a posta állatait veszi igénybe, az út minden szakasza után lecserélheti őket. Akinek saját lovai vannak, meg kell várnia, amíg azok kipihenik magukat.
Na és, kérdezte Eugen.
No persze, mondta Gauss, aki nem szokott gondolkodni, annak ez magától értetődőnek tűnhet. Akárcsak az a körülmény, hogy valaki fiatalember létére bottal jár, miközben az öregember meg nem.
Egy diák furkósbottal jár, mondta Eugen. Ez mindig így volt és így is marad.
Alighanem, mondta Gauss és elmosolyodott.
Némán kanalazták a levest, mígnem a határállomásról bejött a zsandár és elkérte az útlevelüket. Eugen odaadta neki a belépési engedélyét: egy igazolást az udvartól, melyben az állt, hogy diák létére nem merülnek fel vele kapcsolatban aggályok, és édesapja kíséretében porosz földre léphet. A zsandár bizalmatlanul méregette, megvizsgálta az úti okmányt, bólintott és Gausshoz fordult. Nála nem volt semmi.
Egyáltalán nincs útlevele, kérdezte meglepetten a zsandár, semmilyen papiros, semmilyen pecsét, semmi?
Sosem volt szüksége ilyesmire, mondta Gauss. Utoljára húsz esztendeje lépte át Hannover határát. Annak idején nem volt ezzel semmi gond.
Eugen megkísérelte elmagyarázni, kik ők, hová tartanak és kinek a kívánságára. A természettudósok gyűlésére a korona védnöksége alatt kerül sor. Édesapját annak díszvendégeként bizonyos értelemben a király hívta meg.
A zsandár az útlevelet kérte.
Honnan is tudhatná, mondta Eugen, de édesapját a legtávolabbi országokban is tisztelik, minden akadémiának tagja, és zsenge ifjúkora óta a matematikusok fejedelmének nevezik.
Gauss bólintott. Azt mondják, Napóleon miatta tekintett el Göttinga ágyúzásától.
Eugen elsápadt.
Napóleon, visszhangozta a zsandár.
Bizony, mondta Gauss.
A zsandár, még hangosabban, mint az imént, az útlevelét kérte.
Gauss a karjára hajtotta a fejét és nem mozdult. Eugen meglökte, de eredménytelenül. Neki mindegy dünnyögte Gauss, ő haza akar menni, neki teljesen mindegy.
A zsandár zavartan megigazította a sapkáját.
Ekkor szólt közbe a szomszéd asztalnál ülő férfi. Ez egyszer majd mind véget ér! Németország szabad lesz, jóravaló polgárai háborítatlanul élhetnek és utazhatnak majd, testben és lélekben egészségesen, és nem lesz szükségük papírokra.
A zsandár hitetlenkedve elkérte az igazolványát.
Éppen erről beszél, kiáltotta a férfi a zsebében kotorászva. Hirtelen felpattant, feldöntötte a székét és kirohant. A zsandár néhány másodpercig a nyitott ajtóra meredt, aztán összeszedte magát és utánaszaladt.
Gauss lassan felemelte a fejét. Eugen indítványozta, hogy haladéktalanul folytassák útjukat. Gauss bólintott és szótlanul megette a maradék levest. A zsandár őrbódéja üresen állt, mindkét rendőr üldözőbe vette a szakállast. Eugen a kocsissal együtt nagy keservesen felnyitotta a sorompót. Aztán átgördültek porosz földre.
Gauss most derűs volt, majdnem vidám. A differenciálgeometriáról beszélt. Elképzelni is nehéz, milyen görbülő terekbe vezet még majd az út. Egyelőre ő maga is csak nagy vonalakban érti, Eugen örülhet, hogy ilyen középszerű, az ember néha valósággal megrémül. Aztán keserves ifjúságáról mesélt. Apja szigorú volt és elutasító, Eugen szerencsésnek mondhatja magát. Ő előbb tudott számolni, mint beszélni. Egyszer az apja, amikor leszámolta a havi bérét, hibát ejtett, mire ő elkezdett sírni. Amikor az apja helyrehozta a hibát, tüstént elhallgatott.
Eugen adta a megilletődöttet, jóllehet tudta, hogy a történet nem igaz. Joseph, a bátyja találta ki és terjesztette. Időközben apja is annyiszor hallhatta már, hogy maga is kezdte elhinni.
Gauss szóba hozta a véletlent, minden tudás ellenségét, melyet mindig is le akart győzni. Ha közelebbről megvizsgáljuk, minden esemény mögött felfedezzük az okozat szövedékének végtelen finomságát. Ha elég távolról szemléljük, megmutatkoznak a nagy mintázatok. A szabadság és véletlen kérdése közepes távolságból vetődik fel, a távolságon múlik. Hogy érti-e.
Úgy nagyjából, mondta fáradtan Eugen és a zsebórájára pillantott. Nem valami pontosan járt, de úgy hajnali fél négy és öt között lehetett.
Ám a valószínűség szabályai, folytatta Gauss, fájó hátára tapasztva a kezét, nem kényszerítő erejűek. Nem természeti törvények, akadnak kivételek. Például egy olyan intellektus, mint az övé, vagy azok a szerencsejáték-nyeremények, amelyek tagadhatatlanul mindig valamilyen tökfej markát ütik. Sőt, néha már azt feltételezi, hogy a fizika törvényei is csak statisztikailag érvényesek, tehát kivételek ott is elképzelhetőek: mint a kísértetek vagy a gondolatátvitel.
Eugen megkérdezte, vajon tréfál-e.
Ezt ő maga sem tudja, mondta Gauss, lehunyta a szemét és mély álomba merült.
A következő napon, késő délután értek Berlinbe. Sok ezer apró házikó, központ és rendező elv nélkül, parttalan település Európa legmocsarasabb pontján. Csak nemrégiben kezdtek pompás épületeket emelni: egy dómot, néhány palotát, egy múzeumot, hogy ott helyezzék el Humboldt nagy expedíciójának leleteit.
Néhány esztendő múlva, mondta Eugen, ez is olyan metropolis lesz, mint Róma, Párizs vagy Szentpétervár.
Soha, mondta Gauss. Visszataszító város!
A kocsi rossz kövezeten zötyögött. A lovak kétszer is visszahőköltek a morgó kutyáktól. a mellékutcákban a kerekek kis híján beleragadtak a nedves homokba. Házigazdájuk a város központjában, a Packhof 4-es szám alatt lakott, közvetlenül az új múzeum építési területe mögött. Vékony tollal igen pontos térképet rajzolt, nehogy eltévedjenek. Valaki bizonyára már messziről megpillantotta és bejelentette őket, mert alig néhány másodperccel azután, hogy begördültek az udvarra, kivágódott a ház kapuja, és négy férfi jött elébük
Alexander Von Humboldt apró termetű, hófehér hajú öregúr volt. Mögötte egy titkár lépdelt nyitott jegyzettömbbel, egy libériás küldönc és egy pofaszakállas fiatalember, aki egy állványon nyugvó fadobozt cipelt. Mintha előtte elpróbálták volna, pózba merevedtek. Humboldt a kocsi ajtaja felé nyújtotta a karját.
Nem történt semmi.
A kocsi belsejéből izgatott beszéd szűrődött ki. Nem, kiáltotta valaki, nem! Tompa ütés hallatszott, aztán harmadszor is: nem! És egy darabig semmi.
Végre kinyílt a kocsi ajtaja, és Gauss óvatosan lelépett az utcára. Összerezzent, amikor Humboldt megragadta a vállát és azt kiáltotta: micsoda megtiszteltetés, milyen nagy pillanat ez Némethon, a tudomány és ő maga számára!
A titkár jegyzetelt, a fadoboz mögött álló férfi odasziszegte: most!
Humboldt megdermedt. Ő Daguerre úr, súgta mozdulatlan ajkakkal. Az ő egyik pártfogoltja, aki most egy olyan szerkezeten dolgozik, amely a pillanatot fényérzékeny ezüst jodid-rétegre rögzítve elragadja a tovatűnő időtől. Legyen szíves, semmi szín alatt ne mozduljon meg!
Gauss azt mondta haza akar menni.
Csak egy pillanat, súgta Humboldt, mintegy tizenöt perc, már meglehetősen előrehaladtak vele. Nemrégiben még sokkal tovább tartott, az első kísérleteknél azt hitte, nem is bírja ki a háta. Gauss ki akart bontakozni, de a kis öregember meglepően erősen fogta és azt dünnyögte: értesítsék a királyt! A küldönc már el is nyargalt. Aztán, nyilván, mert éppen ez jutott eszébe: jegyezze fel, megvizsgálni a fókatenyésztés lehetőségét Warnemündében, a feltételek kedvezőnek tűnnek, holnap kérem bemutatni! A titkár feljegyezte.
Eugen, aki kissé bicegve csak most mászott ki a kocsiból, elnézést kért, amiért ilyen késői órán érkeztek meg.
Itt nincs korai, se késői óra, dünnyögte Humboldt. Itt csak munka van, és azt el is végzik. Szerencsére még van fény. Ne mozogjon!
Egy rendőr lépett az udvarra és megkérdezte, mi folyik itt. Majd később, sziszegte Humboldt összeszorított ajakkal.
Ez csoportosulás, mondta a rendőr. Vagy azonnal feloszlanak, vagy hivatalból eljár.
Ő kamarás, sziszegte Humboldt.
Hogy micsoda? A rendőr előrehajolt.
Kamarás, ismételte meg Humboldt titkára. Az udvarhoz tartozik.
Daguerre felszólította a rendőrt, hogy menjen ki a képből.
A rendőr homlokát ráncolva hátrébb lépett. Először is, azt akárki mondhatja, másodszor pedig, a gyülekezési tilalom mindenkire vonatkozik. És az ott, mutatott Eugenre szemlátomást diák. Ami különösen kényessé teszi a helyzetet.
Ha nem hordja el magát, de tüstént, mondta a titkár, úgy megjárja, hogy megemlegeti.
Így nem beszélünk hivatalos személlyel, mondta tétován a rendőr. Öt percet kapnak.
Gauss felnyögött és kiszabadította magát. Jaj, nem, kiáltotta Humboldt.
Daguerre toppantott a lábával. Most örökre elveszett a pillanat!
Mint az összes többi, mondta nyugodtan Gauss. Mint az összes többi.
És valóban: Amikor Humboldt még aznap éjjel nagyítóval megvizsgálta a megvilágított rézlemezt, mialatt a szomszéd szobában Gauss olyan hangosan hortyogott, hogy az egész lakásban hallani lehetett, semmit sem látott rajta. Csak jó idő elteltével tűnt úgy, hogy kusza, kísérteties körvonalak kezdenek előtűnni rajta, mintha elmosódott rajzolata lenne valaminek, ami egy víz alatti tájra hasonlított. A közepén egy kéz, három cipő, egy váll, egy egyenruha ujjának hajtókája és egy fülcimpa alsó része. Vagy mégsem? Sóhajtva kihajította a lemezt az ablakon és hallotta, ahogy az tompa puffanással földet ér az udvaron. Néhány másodperccel később már meg is feledkezett róla, mint mindenről, ami valaha nem sikerült neki.