Amikor Báró Julius Evola 80 évvel ezelőtt leírta ezeket a provokatív sorokat, még “mindketten” szinte serdülő fiatalok voltak. Mármint az imperializmus és maga Evola is. Azóta Evola már elhalálozott, de halála előtt még visszatekintve ifjonti hévvel megírt könyvére, a következőket írta:
”Valójában nem lett volna szabad »imperializmusról« beszélnem. Ez a modern kifejezés egy olyan negatív tendenciát jelöl, amely szinte mindig az elkeseredett nacionalizmussal társul. A »pogány« viszont egy olyan becsmérlő kifejezés, amelyet a keresztények találtak ki, és amelyet el kell utasítanunk. Történelmi utalásként inkább a »római tradicionalitásról« kellett volna beszélnem. Ugyancsak hibás volt az, hogy a rosszul definiált »mediterrán tradícióra« hivatkoztam. Ezt az ideát egyébként nagyon hamar elhagytam vagy kiigazítottam. A könyv – ezt el kell ismernem – a radikális gondolkozás lendületét követte, stílusa erőszakos volt, mindez pedig a mérték és a politikai érzék ifjonti hiányával, valamint a tényleges helyzet utópisztikus semmibevételével párosult.”
————————————————————–
EURÓPA ALKONYA
“A mai nyugati „civilizációnak” alapvető változáson kell átmennie. Ha ez nem következik be, előbb vagy utóbb összeomlásra van ítélve.
Ez a „civilizáció” a dolgok minden értelmes rendjének perverzióját valósította meg.
Ez a „civilizáció” az anyag, az arany, a gép, a szám birodalma, amelyben nincs többé levegő, nincs többé szabadság, nincs többé fény.
A Nyugat elvesztette a parancs és az engedelmesség iránti érzékét.
Elvesztette a tett és a szemlélődés iránti érzékét.
Elvesztette a hierarchia, a szellem hatalma, az istenember iránti érzékét.
Többé nem ismeri a természetet. A nyugati ember számára a természet többé nem a szimbólumok, az istenek és a rítusok eleven teste — többé nem ragyogó kozmosz, amelyben az ember „birodalomként egy birodalomban” szabadon mozog; áttekinthetetlen és baljóslatú külsőlegességgé zsugorodott össze, titkát pedig a profán tudományok semmitmondó törvényekkel és semmitmondó hipotézisekkel próbálják körüljárni.
A Nyugat nem ismeri többé a bölcsességet: nem ismeri azoknak a fenséges hallgatását, akik legyőzik önmagukat; azoknak a fényes nyugalmát, akik látók; azoknak a büszke, „szoláris” valóságát, akikben az eszme vérré, életté, hatalommá lett. A bölcsesség helyébe a „filozófia” és a „kultúra” retorikája lépett: a professzorok, az újságírók, a sportemberek világa — a séma, a program, a jelszó. A bölcsesség helyébe a szentimentális, vallásos, humanitárius szenny lépett, és az izgatott fecsegők fajtája, akik részegen tántorognak a „létesülés” nyomában, és a „gyakorlatot” magasztalják, mivel félnek a hallgatástól és a szemlélődéstől.
A Nyugat nem ismeri többé az államot. Az érték-állam, a birodalom mint a spiritualitás ás a királyság szintézise, mint a “világfeletti világ” felé vezető út, ahogyan azt minden nagy ókori kultúra — Kínától Egyiptomig, Irántól Rómáig ás a Német Nemzet Szent Római Birodalmáig — ismerte: a rabszolgák és kereskedők trösztjének polgári nyomorúságába süllyedt.
Hogy mi a háború, az önmagáért vívott háború mint magasabb érték, akár győzelemmel ér véget, akár vereséggel — amiért létezik Ódin égi székhelye, a Walhalla, a csatamezőn elesett hősök osztályrésze; amiért az iszlámban a szent háború, a jihad az „Isten útjának” a szinonimája; amiért az árja Indiában a harcos az aszkéta oldalán jelenik meg, és amiért a klasszikus ókorban a mors triumphalis a halál feletti győzelmet jelentette —‚ hogy mi egy ilyen háború, azt többé nem tudják Európa borzalmas „aktivistái”, akik már nem ismernek harcosokat, hanem csak katonákat, akiknek elegendő egy csetepaté ahhoz, hogy megrettenjenek, és visszatérjenek a humanizmus, a pacifizmus és a szentimentalizmus retorikájához.
Európa elveszítette a maga egyszerűségét, elveszítette centrális kisugárzását, elveszítette az életét. Minden gyökerét a demokratikus nyavalya és a szemita méreg rágja — egészen a jogig, egészen a tudományig, egészen a spekulációig. Alig vannak vezérek — olyan lények, akik nem erőszakból, nem nyereségvágyból, nem rabszolgák ügyes kizsákmányolóiként jelennek meg, hanem legyőzhetetlen transzcendens életértékük következtében. Európa egy sarlatánok kezébe került test: olyan félelem tartja birtokában és rázza meg, amelyet senki sem mer kimondani. Ennek a testnek az ereiben vér helyett arany kering, hús helyett gépek és gyárak borítják, az agya helyét pedig az újságok foglalták el — egy alaktalan test, amely nyugtalanul dobálja magát, amelyet problematikus és kiszámíthatatlan erők mozgatnak. Ezek könyörtelenül mindenkit felmorzsolnak, aki az üzemmel szembeszáll, vagy akár csak a hatása alól ki akarja vonni magát.
Ezt hozta létre a Nyugat agyonmagasztalt „civilizációja”. Ez a „haladásba” vetett balhiedelem híres eredménye — túl a római császárságon, túl a dór Hellászon, túl a nagy árja kultúrák többi példamutató formáin.
És a gyűrű egyre szorosabbra záródik a kevesek körül, akik még képesek a nagy undorra és a nagy lázadásra.”
Azóta sokkal okosabbak lettünk: maga Evola is megélhette, hogy ötven év távlatából tekintsen vissza fiatalon leírt gondolataira. Neki megadatott, hogy bölcsebb és “látóbb” lett. Nekünk vajon sikerül?? Úgy tűnik ugyanis a múltat pásztázva, hogy titkos, avagy nyilvános szektáknak, alkalmi csoportosulásoknak, lehetetlen önmagukat “megváltani”, vagyis a hajuknál fogva Münchausen-báróként kirángatni magukat az “emberiség mocsarából” – ha már egyszer ide jutottunk.
Marad az együtt – vagy sehogy. Madách falansztere közeleg – de az “új gyermek” születése is!
Két hónap van karácsonyig!
(*)Idézetek:
Báró Julius Evola – Pogány imperializmus c. könyvéből. Nemzetek Európája Kiadó (2008)