Miközben az ötvenhatos forradalom ötvenöt-éves évfordulójára készülődünk, hazánk – pillanatnyilag – első embere távolból mennydörög az “átkozott hitel”, mint minden baj okozója ellen. Kár, hogy tíz éve még épp ő protezsálta ezt az “átkot” (a lakásfronton) honpolgáraink számára – aminek segítségével eljön majd a Kánaán (hát eljött). No mindegy, tudomásul kell venni, hogy a korral együtt jár a feledékenység is…
Október egyébként az emlékezés hónapja (hogy ne feledjük annyira a múltat!), ezért most első munkahelyemre (ami leginkább meghatározta az én életemet!), az Egyesült Izzó-ra emlékezek. Itt gyártották (pár száz méterre a lakásunktól) a világon elsőként a wolfram-szálas lámpát. (A Tungsram márkanév ezután a wolfram angol és német nevéből lett összegyúrva: TUNGSten és wolfRAM) Két fejlesztője, Just Sándor és Hanaman Ferenc 1904-ben szabadalmaztatta – az eredeti Edison-féle szénszál helyett – a wolfram izzószálat. (Voltunk ám elsők is!) Ez a mára kicsit megkopott, de még mindig patinás gyár sok híressé vált ember életét is meghatározta a kezdetektől, Bay Zoltánon át Bródy Imréig. Előbbi, emlékirataiban, rengeteg hőssé vált újpesti “kis ember”-ről is megemlékezik. Én még “mesebeli” időkben – 1974-ben – kerültem a gyártásfejlesztésre, frissen végzett gépész üzemmérnökként.
Ennek is története van!
Akkoriban ugyan még más idők jártak, de az Izzó-ba bekerülni nagy dolognak számított akkor is. Ezt persze csak utólag raktam össze, hogy nekem milyen szerencsém volt! Még technikumba jártam (ama “híres” Landler Jenő Gép- és Híradásipari technikumba), amikor Szöllősi Tóni-bácsi – tornatanárunk – levitt az “Izzó”-ba. Történt ugyanis, hogy a kislabda-hajítás során kihajítottam a labdát az iskolaudvarból. Az óra végén odajött, hogy “volna-e kedvem atlétizálni?” Így kerültem a gyár Tábor utcai sporttelepére, ahol pedig Nagy Ernő volt a dobók edzője. Sose voltam nagy versenyző, de lelkesen “edzettem magam”, és néha-néha 60 méter felett is hajítottam a gerelyt – amiben indítottak. Már vagy öt éve dobáltam szorgalmasan ezt az “ősi dárdát” – amikor egyszer csak Ernő bátyám megkérdezi tőlem: “Nem végezted még el a főiskolát?” Ez úgy 1974 augusztus vége felé történt – én már júniusban befejeztem a tanulmányokat. A kérdésre, hogy “van-e már munkahelyem?”, csak mosolyogtam, mert annyira nem érdekelt az elhelyezkedés. Ernő bátyám – később kollégám – közölte, hogy hétfőn sürgősen menjek be tárgyalni az osztály vezetőjével – Tordai Tamással –, mert éppen kirúgták az “elődömet” (jó ómen!?), és van egy szabad hely. Nos így történt, hogy életem első (üzemmérnöki) munkahelye az Izzó lett, és kis íróasztal-tologatás után Kadlecovits Géza székében kötöttem ki – aki épp egy másik osztályra távozott. A történethez még hozzátartozik, hogy a mai napig ő szerkeszti az Újpesti Helytörténeti Értesítő-t, amiben az alábbi Aschner Lipótról szóló írás is megjelent.
Kis város ez az Újpest! Kishazám alig több mint százéves rohamos fejlődésének egyik híres tanúja volt Babits Mihály is, aki akkoriban itt volt középiskolai tanár, és Kártyavár című írásában szép korrajzot ad az akkori Újpest (számára “fenntarthatatlan”!) életéről. Babits “tanár úr” szép emléktáblát kapott a Venetiáner utcában :
“Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs”
(Babits Mihály: Zsoltár férfihangra)
Amikor bekerültem a gyárba, akkor persze az “izzós-lányok” még jobban érdekeltek, mint a gyár története. Aschner Lipótot egyébként is személyesen én már nem ismerhettem – ugyanis születésem előtt meghalt –, de idősebb kollégáim bő húsz évre rá még mindig rengeteget emlegették “Lipi-bácsit”, és többek között azt is, hogy a gyár minden munkását név szerint(!) ismerte, családi helyzetét is képes volt fejben tartani! Nyilván nem mindennapi ember lehetett… Ezért határoztam úgy, hogy most (kis segítséggel) megidézem szellemét: Álljon itt most életéből néhány epizód.
————————————————————————–
A TÉLIKABÁTTÓL AZ IGAZGATÓI SZÉKIG (*)
Aschner Lipót kerülte a sajtónyilvánosságot, így sem az Egyesült Izzó vezérigazgatójaként, sem az UTE elnökeként nem adott hosszabb interjút a korabeli lapoknak. A ritka kivételek közé tartozott az a beszélgetés, amelyet Békessy Imre hírlapíró készített a Tungsram 65 esztendős vezetőjével. A cikk közvetlen hangvétele valószínűleg annak köszönhető, hogy Aschner jól ismerte a riportert, aki több mint harminc évvel korábban közgazdasági cikkeivel tűnt fel. Érdemes egy bekezdést szentelnünk a különleges pályát befutott újságírónak is, akinek sorsa jól tükrözi a 20. század tragikumát.
Az 1887-ben született Békessy Imre 1905-től gazdasági témájú tudósításokat publikált a Budapesti Naplóban, majd a Magyar Nemzetben. 1919-ben a Munka című kőnyomatos újság szerkesztője lett. A proletárdiktatúra után elfogták, de sikerült megszöknie. Bécsben megalapította a Die Börse című lapot, később a Die Stunde szerkesztője lett. 1927-ben Párizsba költözött, majd hazatért Budapestre, és megalapította a német nyelven megjelenő Panoptikum című havi szemlét. Az Ujság című lapban megjelent cikkei miatt a szélsőjobboldali sajtó céltáblájává vált. 1939 tavaszán Amerikába menekült, és a második világháború alatt az amerikai hírszerző szolgálat magyar sajtóreferenseként dolgozott. 1945 után hazatért, 1949-ben letartóztatták. A fellelhető dokumentumok szerint: „1952-ben vagy 1953ban külföldön feleségével együtt öngyilkosságot követett el”. Békessy Imre fia, Békessy János (1911-1977) a 20. századi osztrák irodalom jelentős írója volt, Hans Habe néven vált ismertté.
A hírlapíró Aschner Lipóttal 1937 áprilisában készült hosszabb beszélgetése alapvetően az Egyesült Izzó gazdasági teljesítményéről szól. Az interjú mellett — tipográfiailag elkülönítve — három rövidebb történet olvasható a vezérigazgató pályájának egy-egy szakaszáról. Mindhárom frappánsan megírt epizód. Ezekben Aschner olyan kérdésre ad személyes választ, amelyekre kutatásaink során más forrásból nem találtunk adatot.
Az első történet arról tudósít, hogy miként került Aschner Nyitráról Budapestre. A címe: Egy ócska télikabát regénye. “Egész karrieremet egy ócska télikabátnak köszönhetem. Negyvenöt év előtt a pozsonyi Taussig J. és Fiai textilcégnél voltam gyakornok. Nyitráról kerültem oda, ahol elvégeztem a polgári iskolákat és a kereskedelmi tanfolyamot. Kilenc gyerek volt odahaza, az apám szegény korcsmáros; a havi 30 frt. fizetésből 10 frt.-ot haza kellett küldeni. Stein Emil, a Kereskedelmi Bank vezérigazgatója, aki [akkoriban] ugyanennél a cégnél volt, tanúm lehet, hogy ezt a kevés pénzt is jól beosztottam és szorgalmasan dolgoztam. Volt egy Glück nevű kollégám, kedves, tehetséges fiú, csak nagyon könnyelmű és mulatós. Egy napon, 1891-ben — keserves decemberi hideg volt — azt mondta ez a Glück: ‘Te Aschner, nekem itt nagyon meleg lett a lábam alatt a talaj. Sok az adósságom, itt kell hagynom Pozsonyt. Ma este utazom. Van is már kilátásom állásra Pesten, de nem mehetek télikabát nélkül bemutatkozni. Add kölcsön a télikabátodat. Két nap múlva postán visszaküldöm.’ Szerettem ezt a fiút, kölcsönadtam a télikabátomat. Múltak a napok, majd megfagytam, a kabát csak nem jött vissza. Borzasztó bajban voltam, muszáj volt 10 frt. előleget kérnem, hogy másik kabátot vehessek, mert az enyémről nem kaptam hírt. Pár hónap múlva, amikor tavaszodott, kapok egy levelet Pestről. Azt írja Glück: ‘Te Aschner, a télikabátot már nem tudom visszaküldeni, mert eladtam. De nekem itt Pesten is forró lett a lábam alatt a talaj, innen is mennem kell. Pedig elég jó állásom van az ujpesti Villamossági részvénytársaságnál 50 frt. fizetéssel. Hálából, amiért kölcsönadtad a télikabátot, behozlak ide a gyárba. Küldjél egy ajánlatot: a többi az én dolgom.’ Pár nap múlva jött egy távirat: „Akzeptiert, kommet sofort” [Elfogadva, azonnal jöhet!]. Akkor még németül vezették az üzletet. Most negyvenöt éve, hogy a Glücknek kölcsönadott télikabát besegített ide Ujpestre, a Villamossági és Izzólámpagyárba. — És mi lett a Glückkkel? — Szegény fiú Kolozsvárott főbe lőtte magát.”
A második történetben Aschner azt meséli el, hogyan lett belőle vállalati vezető. A felelevenített emlékekből fény derül a feltörekvő fiatalember mentalitására, érdeklődési körére és munkabírására. Amikor Békessy Imre megkérdezi tőle, hogy pályája során mi volt az a fordulópont, amikor elindult a karrierje, Aschner így válaszol:
„— Volt egy ilyen nagy pillanat, csak akkor nem tudtam róla. Egy éve voltam a gyárban, nagyon bedolgoztam magam és szinte magánszórakozásom volt az egész izzólámpaszakmát a világon figyelemmel kísérni, a gyártási mennyiségeket és eladásokat másoknál ellenőrizni, hogy összehasonlíthassam a mi teljesítményünkkel. Abban az időben Vass Ferenc, a Kereskedelmi Bank igazgatója volt teljhatalmú úr a gyárban. Egy napon behívat Vass Ferenc és azt mondja: ‘Nézze Aschner, nekem Berlinbe kell utaznom, arról van szó, hogy az izzólámpagyárak kartellt kössenek. Tudna nekem maga valami adatot szerezni az európai gyárak helyzetéről?’ ‘Tudnék’ mondtam. ‘Hát akkor állítson össze nekem mindent, amire szükségem van.’
— Egész éjjel dolgoztam, reggel már vitte magával a munkát Vass Ferenc Berlinbe. Mint minden kartelltárgyalásnál, ennél is megpróbáltak a partnerek ‘blöffölni’. De az adataim olyan pontosak voltak, hogy Vass Ferenc mindenkit lefőzött. Óriási sikert aratott, nagy részt kaptunk a kartellből, és amikor hazajött, cégvezető lettem. Később mondta nekem a híres berlini Mammroth: ‘Én már láttam sok kitűnő bankigazgatót, de hogy egy bankigazgató olyan jól ismerje a villamossági szakma összes adatait, mint a maguk Vass Ference, azt még nem láttam.’ Hát így kezdődött…”
A harmadik történet 1919 márciusában, a Tanácsköztársaság idején indul. Az újságíró arra kíváncsi, hogy eltávolították-e Aschnert a kommün idején. A válaszból kiderül, hogy a vezérigazgató — ahogy pályája során szinte mindig — gondolkodásban néhány lépéssel megelőzte partnereit. A riporter kérdése így hangzott: — A kommün alatt itt hagyták a helyén? „— Hát nem egészen a helyemen, de közel hozzá. Egy kótyagos műszerész lett a kommünben az üzemi tanács elnöke — most azt hallom, a nyilasoknál van. Mikor kitört a kommün, bejött a szobámba, közölte velem a megváltozott világot és azt mondta: »ha egyet csengetek az az altisztnek szól, ha kettőt, az az Aschnernek szól.« Fegyelemhez szokott ember vagyok: szépen kiültem az előszobába. A műszerész folyton csengetett. Szakadatlanul szüksége volt reám. Egy hét múlva le kellett volna állítani a gyárat, mert nem volt szén. Az üzemi tanács összeült, és megállapította, hogy egy ember tudna szenet szerezni: Aschner »elvtárs Meg is kértek rá. Nekem az volt a fontos, hogy a gyár üzemben maradjon. Érintkezésbe léptem csehszlovákiai barátaimmal és azt mondtam az üzemi tanácsnak: Engedjenek elutazni Csehszlovákiába, hozok szenet. Először nem akartak engedni, mert azt hitték, hogy megszököm. Aztán velem adtak egy bizalmit és elutaztam Csehszlovákiába. Haza jöttem azzal, hogy kapunk egy egész vonat szenet: két feltétellel. Ha a szénnel gyártott izzólámpák 80%-át exportáljuk, és nem gyártunk hadianyagot. Mind a két feltételt én találtam ki. Tudtam, hogy vége lesz a kommünnek és akkor az exportált áru ellenértéke külföldön biztonságban van. Ahhoz meg nem akartam segítséget nyújtani, hogy a forradalmat fegyverekkel lássák el. Mikor a vonat szén megjött, az előszobából megint az íróasztalhoz kerültem.”
Aschner Lipót életét számos adoma kísérte, hiszen pályája, vezetési stílusa és életmódja jelentősen eltért a hazai gyárigazgatók többségétől. Békessy Imre cikkében a „gyáripar enfant terrible-jeként” [francia kifejezés, itt: fenegyerek] említi az öntörvényű vezérigazgatót, aki jóval a kora előtt járt, s akinek életét tanulmányozva számunkra még az is kiderülhet, hogy a róla fennmaradt anekdóták többsége igaz.
(*) Forrás: ROJKÓ ANNAMÁRIA – Epizódok Aschner Lipót életéből
(A cikksorozat megjelent az Újpesti Helytörténeti Értesítő XVI-XVIII évf. számaiban)