Tanulság: A múltat nem eltörölni és elfeledni kell – hanem újraértékelni és tanulni belőle! (Ez olyan, mint a „meddőhányó-hasznosítás” 🙂
UTÓSZÓ
Huszonhét éves voltam, egy olasz teherhajó fedélzetéről szálltam ki Marseille-ben. Provence annyit jelentett számomra, amennyit kolozsvári történelemtanáromtól a „daltelt mezőkről” hallhattam, s amennyit Van Gogh arles-i képei megőriztek emlékezetemben. A vonatfülkében, őszi ragyogásban, együtt ültem egy szakállas, idős pappal. Ő volt, mint ahogyan „életem legszebb úti kalandjában” megírtam: Karthágó érseke. Tucatnyi esztendőt töltött az Ördögszigeten, állomáshelyén Dreyfust is vigasztalta. A vonat lassított, az érsek kedvesen intett, amikor az egykori Arles-i Királyság székvárosában — néhány órára — kiszálltam. Elmondta, mit kell megnéznem Avignonban, ahová ő tartott, ami nincs talán benne az útikönyvekben. Marseille-be már életem első spanyol emlékeivel vetődtem; a kis Adria-gőzös, az „Ariosto”, minden hatodik héten meglátogatta Barcelonát és Valenciát, árut vitt s néhány, eléggé kényelmetlen kabinjában féltucat vállalkozó kedvű utast.
Mindez — túl a napéjegyenlőségi viharokon, melyek erősen felrázták az Oroszlánöblöt — varázst s romantikát kevert: annál sűrűbb réteget formált bennem, minél több nap telt el azóta, hogy Budapestről, szabadságomra, útra keltem. Megbízásom is volt egy budapesti napilaptól, hogy Bolyongások a nagyvilágban címmel írjam meg úti élményeimet.
Marseille-ben egy ott dolgozó kedves magyar kollégámmal s barátommal megbeszéltük, hogy ő is, másodmagával, átrándul Avignonba vasárnap, ahová nekem már előző este kellett megérkeznem. Egy volt kolostor csúcsíves szobájában kaptam szállást. Az átalakított klastrom cellái kitűnően szolgálták az olcsóbb, nem túl komfortos hotel vendégeit. Nagyjából maradt minden a régiben, a refektóriumban reggelire terítettek.
Barátom megjött, s így vidáman vágtunk neki a városnézésnek. Nem kellett messzire menni, hogy Avignon főterén földbe gyökerezzék lábam. Hatalmas Piazza volt, ám középpontjában nem székesegyház emelkedett, hanem olyan erődítmény, melyhez foghatóan épet, hatalmasat, szinte fenyegetőt még nem láttam. Ez volt a Pápák Vára, bevehetetlennek látszó erődítmény, melyet — kivételes helyzetére való tekintettel — nyilván soha, senki nem ostromolt; ezért is maradt ilyen tökéletes állapotban. Emlékezetem szerint a felvonóhídon lehetett bejutni belsejébe, s már az első terasznál láttam, hogyan nőtte körül a várat a város — szabályos négyszögben, urbánus fénnyel, múlt századbeli emeletes házakkal, szép üzletekkel. Mindezekre úgy nézett le a Château des Papes, mint örök világának mulandó kísérőire.
Kis csoportot várt meg az idősödő, sapkás palotaőr, aki ellátta a vezetést. Az ilyen tisztet francia földön általában elég unatkozva, egykedvűen szokták viselni. De ez az őr mestere volt a cicerone-művészetnek, emellett hamisítatlan provence-i szellem és vérbőség jellemezte. Nyilvánvalóan félreismert poétának s énekesnek érezte magát, mert amikor eljutottunk a magasabb várplatóhoz, keze látnokian mutatott a „daltelt mezőkre”, s egy — nyilván saját műhelyéből eredő — provence-i nyelvű dalt énekelt. A produkció (hányszor ismételhette meg napjában?) nem váltott ki senkiből sem gúnyos mosolyt. Oly őszinte, lelkes, helyénvaló volt az avignoni várban, hogy szeretettel ölelte körül az őr kedves arcát, ősz haját, köpcös termetét tekintetünk. Hogyan is gondolhattam volna, hogy néhány esztendő múlva, véletlenül, Blasco Ibañeznek, a húszas- harmincas években annyit olvasott spanyol regényírónak A tenger pápája című könyve kerül kezembe. E keretes játékban — melynek magvában az utolsó nagy ellenpápának, a spanyol Benedeknek, világi nevén Pedro de Lunának története rejlett — megelevenedett ugyanez a provence-i őr, s Ibaiñez valóban költői hévvel örökítette meg alakját, ugyanolyan produkcióban, mint amelynek mi is tanúi lehettünk.
Egy hatalmas terembe léptünk, melynek gótikus szépsége szinte érintetlen maradt. Újból meglendült az őr keze „Itt, ebben a teremben zajlott le a középkor egyik legnagyobb jelenete. Hölgyeim s uraim, képzeljék el: itt ült őszentsége, a pápa. . . bíborosaitól körülvéve, legalább hármukból szintén pápa lett. Itt volt egy szék s egy imazsámoly. Itt állt vádlói előtt a gyönyörű s szerencsétlen nápolyi királynő, Johanna, Provence grófnője, hogy védekezzék a »gonosz magyar király» követei ellen, akik uruk nevében azzal vádolták ezt a szép ártatlan asszonyt, hogy segített meggyilkolni urát, a magyar király testvérét. A pápa szava döntött. »La Reine Jeanne« megigazultan került ki az ítéletből, Kelemen pápa minden bíborosával együtt megadta Johannának a felmentést. . . A védőbeszédet maga a királynő mondta el, anélkül hogy olvasta volna, ékes latin nyelven, mely közel két órán keresztül tartott. Álljunk meg, s áldozzunk egy percet a szép Reine Jeanne emlékének…”
Azelőtt is, azóta is megszoktuk, hogy a műemlékek közt vezető őrök — ott, ahol lehet, halmozzák a romantikát, gyengébb idegzetű s a történelmet töviről hegyire aligha ismerő látogatóikat inkább ilyen történetekkel, anekdotákkal traktálják, mint a csúcsíves szerkezetek elemzésével vagy a freskók ikonográfiájával. Mégis, amikor már fent voltunk a bástyán, s néztük a szuroköntő réseket, melyeket a középkori francia hadinyelv „máchicoulis”-nak mondott (a velünk jött bájos, ifjú marseille-i hölgy soha nem hallotta még ezt a szót, ezért elneveztük kis Máchicoulis-nak), egyszerre megálltunk. Valóban — itt annak a Nápolyi Johannának történetét hallottuk-e az őrtől, akit mi odahaza mint férjgyilkos, elfajzott nápolyi boszorkányt ismerhettünk meg történelemórákon, nem is beszélve a Toldi Szerelmé-ről? Hogyan lehet, hogy itt, Avignonban, az egykori pápai udvar dicsfényében ragyoghat, holott mi úgy tudtuk, hogy csak méltó büntetését szenvedte el, amikor unokaöccsének, a nápolyi Károlynak szikáriusai nyaka köré tekerték — jó negyedszázad múlva — a kötelet.
A látottakból újságcikk lett, de ebben épp hogy megpendítettem a kétségemet Johannának a magyar történelemben gondosan beaktázott bűnössége tekintetében. Az írás meg is jelent, s el is merült a végtelen számú útleírások óceánjában. De bennem, hazatérve, valahogyan gyökeret vert a téma. Legalábbis annyira, hogy megpróbáltam valamennyire kitisztázni a matériát. Szerencsémre néhány jó könyv került kezembe: egy nagy, unalmas, de oknyomozó monográfia a nápolyi Anjoukról, francia források, a Villani testvérek egykorú firenzei krónikái, végül a nagy provençal költőnek, Frédéric Mistralnak Nápolyi Johannáról írt francia s provence-i nyelven fogant Johanna drámája.
A franciák — az avignoni őrhöz hasonlóan — szinte egyértelműen kardot rántottak Johanna ártatlansága mellett. Nagy Lajos király vádját elvetemültnek tartották, mely azt a célt szolgálta, hogy a „magyar koronához csatolja Nápoly Királyságát”. Meg is történt volna ez, ha nem küldi haza a magyar uralkodót a Grande Peur, az 1348-as pestis szörnyű esztendeje.
Az itáliaiak véleménye megoszlott. A nápolyiak inkább Johanna-pártiak voltak, Boccaccio elítélte, bár inkább enyhébben, Johannát. Leghevesebb váddal a Villaniak illették a nápolyi királyasszonyt. Ám a Villani családnak belső kapcsolatát Nagy Lajossal sikerült megtalálni. Mintha egy XIV. századbeli propagandagépezet fogaskerekeinek jöttünk volna nyomára…
(folyt. köv.)