Szabó Dezső 1923-ban írt világirodalmi “kitekintőjének” befejező része – máig ható tanulságokkal.
III.
Az előzőekben már benne is van a felelet a következő kérdésre: Lehet-e világképletté a magyar psziché az irodalmon keresztül, lehet-e a magyar zseni világirodalmi tényező, mint Cervantes, Shakespeare vagy Balzac? Természetesen, hogy lehet. A humánum egyetlen sajátos megnyilatkozása sincs elzárva az emberiség lelkéből. Sőt: az emberiség életgazdagsága kívánja, hogy az egyetemes tudat, a világkultúra minél több, lehetőleg az emberiség minden sajátos eleméből legyen összetéve. A kérdés csak azon fordul meg: talált-e vagy találni fog-e a magyarság megfelelő orgánumokat: kifejező zseniket, hogy általuk az emberiség egyik állandó, örök lelki képlete legyen.
A kérdésre nem mind válaszoltak így. Párhuzamos példaként felhozhatom a mozi esetét. A magyarországi filmgyárak általában a zsidófaj kezén vannak. Ezek gondos figyelemmel kicenzúrázzák, helyesebben, lehetetlenné teszik minden oly film létrejöttét, mely a magyar pszichét, a magyar élet sajátságait világgá propagálná. Azt mondják: az ilyen kicsiny nép nem érdekli a világot. Közben a filmek tele vannak a legutolsó galíciai gettó vagy egy eldugott afrikai néger törzs életéből vett jelenetekkel. Az irodalomban hasonló eljárást követnek. Míg világreklámjuk szétordítja a szélrózsa minden irányába faji íróik exportsilányságait, hirdetik és fejtegetik, hogy a magyar irodalom, a magyar író, a faj kicsinysége miatt sohasem hódíthatja meg a világpiacot. Egy zsidó nemzetiségi folyóiratban, mely a fajmagyarság legjobb erői által jutott hírnévre, egy pesti zsidó kapitalista, kinek nevével nem szennyezem be tollamat (utalás Fenyő Miksára, aki a Nyugat szerkesztőjeként lett ismert, de ő volt a GyOSZ igazgatója is!), az Elsodort falu megjelenése után hosszasan fejtegette, hogy mi végzetesen arra vagyunk utalva, hogy egy körülzárt egzotikus kis Okatootáia (lásd Petőfi Okatootáia c. verse) legyünk Európában. Íme: a nagy E-vel Embert rikácsolók a magyar számára kivételt csinálnak, kizárják az emberiség lelkéből. Az egységes taktikának egyik jelensége ez: szétoldani a magyar öntudatot, elsikkasztani a világ elől a magyar pszichét, hogy szabad tér legyen imperializmusuk hódítása előtt.
De ez természetes: egy ellenséges, ellenünk hódító faj teszi ezt, s csak asszimilációs tökfilkóink hiszik azt, hogy az ellenség azért épít ágyúkat, hogy habos kávét spricceljen velük üres poharainkba. Minden egészséges faj magának épít jövőt, és amelyik faj hagyja, hogy egy másik faj életépítésének eszközéül használja fel, megérdemli az elpusztulást. De milyen propagandamunkát végez ezen a téren a magyar intelligencia: a magyar arisztokrácia és a magyar középosztály?
A magyar arisztokráciáról ne is beszéljünk. Az először is nem olvas, amennyiben olvas, azt a Tauchnitz vagy más állomásokon kapható, „Utazási könyvtárak” könyvein végzi el. Vagy politikus barátai írásait olvassa, vagy az azok által ajánlott könyveket. És van dú-analfabétább a művészetben és az irodalomban mint egy magyar politikus? Különben arisztokráciánkba nevelői igen széles műveltséget futballoznak össze arra, hogy a magyar irodalommal külön részletesen foglalkozhassanak. Ennek az általános műveltségnek keresztmetszetét talán ebben adhatom: Tudják, hogy van „rukzak” és „Balzak”. De arra már nem emlékeznek biztosan, hogy melyik hátizsák és melyik írt regényeket. A magyar arisztokrácia, amikor nem destruktív elem, nulla a magyar kultúrában.
És a magyar középosztály? A hazafias, ideális, turános, keresztény morálos középosztály?
Arra, hogy egy faj egy íróján át a világlélek elemévé valósítsa magát, szükséges: hogy előbb az illető faj és nemzet lelkében propagálják az illető írót egyetemes lelki hatóvá. Nézzük: hogyan bánik a magyar középosztály a magyarságot legnagyobb művészi erővel kifejező írókkal?
Mely írók vannak ma Magyarországon belül a hírnév csúcspontján? Akiknek hivatalos elismerés, irodalmi testületek hódolata, tisztelet és hazafias propaganda jár ki. Mindenekelőtt a germán Herczeg Ferenc. Herczeg Ferenc ízléses, derék író, de a hozzáértők közt vita tárgya sem lehet, hogy: közepes és a magyar irodalmi értékek viszonylatában is másodrangú író. Hogy a magyar psziché mélységeit ki nem fejezheti, magától értetődik.
A második: a szintén germán eredetű Gárdonyi Géza. Gárdonyi már sokkal erősebb, sokkal inkább földből nőtt tehetség. A Láthatatlan ember című pompás regénye mutatja, hogy több művészi szimata van a magyar lélek sajátos fakadásai iránt. De bármennyire is tiszteljük Gárdonyi művészetének egy részét: Jókai és Mikszáth után epigon. Kiváló epigon, de epigon.
Harmadik: a germán Tormay Cecil. Komoly, becsületes igyekezet a Tormay Cecil munkája. De az ő nemes szerénységét sérteném meg legjobban, ha csak meg is kísérelném elsőrangú művésszé ódázni. És ami fő: nincs az a német nyelven gótikus betűkkel írt, német kiadónál, Németországban kiadott, német postán közvetített, német olvasótól olvasott mű, mely inkább legyen a német lélek kijegecesedése, mint az ő munkái. Logikus következmény: ős turánjaink őt propagálják, mint Emese lelki letéteményesét. T. i. turáni oláhaink, svábjaink és tótjaink egyet nem tudnak még csak meg sem érezni: Valaki a legmélyebben érzett, legjobb hiszemű lelkesedéssel kiálthatja: magyar vagyok. De ahogy ezt kiáltja: kiáltása módjában, élete minden beérzékelhető jelenségében egy idegen faj képlete lehet. Viszont: mikor Berzsenyi ezt mondta: „Mi a magyar most? Rút szibarita váz” — tragikusan, ezeréves gyökérrel volt magyar. A magyar középosztály, mindig úgy van írói magyarságával, mint a mese közönsége a paraszt malacával.
És hogy bánik a sajátosan magyar és igazán nagy írókkal? Nem is ismétlem fel, hogy hogyan bánt Adyval, mert e köztudomású végtelen gyalázat nem tud olyan szavakba beférni, amilyeneket le szoktak nyomtatni. De hogyan bánik pld. Móricz Zsigmonddal, akinél organikusabban, földből fakadóbban egy előzője sem volt magyar? És aki kétségtelenül sokkal nagyobb művész, mint az előző három együttvéve, mert európai viszonylatban is elsőrendű talentum. A magyar középosztályból — kevés kivétellel — csak a gyanúsoknak: „ez is olyanoknak”, nyugatosoknak és destruktív elemeknek bélyegzett csekélyebb száma tartozik hívei sorába. Ha a zsidóság a maga okos politikájával nem venné körül, talán a megélhetésért is nehéz küzdelmeket kellene folytatnia.
Tudom: sokaknak nem tetszik, ha magamról beszélek. De nem törődöm vele. Az úgynevezett szerénységgel az élet erőseinek a kezét akarják megkötni a törtető közepesek. A szerénységnek legalább nyolcvan percentje mindig hazugság. Ha kihallgatnám magamat korunk irodalmi értékeléséből, száz percentje volna az. Különben is: az egy bizonyos határon fölül jutott emberek maguk szolgáltathatnak maguknak igazságot. Egész bizonyos, hogy ma Európa bármely élő prózaírója fölött magasan fölötte állok. A. France, az intellektuellek és cerebrálisok George Ohnet-ja, a német-zsidósan tanulmányos és okos Romain Rolland, a stíluskést és lángot nyelő D’Annunzio úgy viszonylik hozzám, mint egy bölcsen rendezett patika, egy filológiai laboratórium, vagy egy bajazzó sátor egy dél-amerikai őserdőhöz. Bármely fajhoz tartoznám: olyan világpropagandát szerezne magának műveimmel, olyan egyetemes szeretetet kasszálna be magának általuk, hogy az megkönnyített jövőt jelentene a fajnak. De magyar vagyok. Az, hogy a zsidóság ellenséges velem szemben, természetes: ellensége vagyok, mert a magyarság halálát látom benne. De a hazafiak, a turániak, a karakánok és más effélék? A jó Négyessy fűrészpor emlőin felnőtt tanárkák hazafias kötelességet hisznek teljesíteni, ha elmérgezik az ifjúságot műveim televény magyarságától. Katedra felé stréberkedő szürkeállomány-mentes filológusok, a horváthjánosság éhes avatarjai azzal igyekeznek érdemeket szerezni, hogy alakjaim átrontó valóságába, vagy nyelvem csodálatosan élő szövetébe ütögetik bele ostobaságuk kis kacorjait. A sajtó turáni oláhai, tót huszárfőhadnagyai, sváb keresztényei véresebb gyűlölettel hallgatnak agyon, vagy kisebbítenek, mint a zsidó sajtó. Egy tehetségtelen szlovák politikus (Pekár Gyuláról van szó) elég arra, hogy hivatalos utasításra olyan bírói ítélettel, mely meg fog maradnia a jövő csodálkozása számára, kimondják anyagi tönkretételemet. Nincs pazarlóbb jóság, mint egy magyar géniusz. Mert egész életében annak a közösségnek ad, mellyel szemben nemcsak semmi adóssága nincs: de amely ellen fordulni az élet minden elemi, ösztönös joga megengedné.
Mi az oka ennek a természetellenes, perverz és öngyilkos jelenségnek, hogy a magyar középosztály idegen középszerűségeket nemzeti bálványokká ünnepel, és a magyar faj leghatalmasabb megnyilatkozásait száműzöttekké, fogelfrájjá teszi saját hazájukban? Igen sok oka van, egy nehányra rámutatok. Ennek a középosztálynak nagy s éppen véleményt adó része idegen fajokból lett magyarrá. De vérében, húsában, lelke egész ösztönös, tudattalan szövedékében megmaradt annak, ami apái voltak. Így az életösztön mindenben önmagát erősítő természetes akaratával a saját véréből átjött magyaroknak akarja adni az élet hatalmi pontjait. Igen fontos oka, különösen a középosztály magyar vérű részével viszonylatban: Az igazi magyar író a faj testén felpattant seb, mely megmondja a faj egész életét. Minél jobban szereti faját, annál jobban üti, minél inkább óhajtja a megváltó jövendőt, annál döbbenetesebben tárja fel a jelen sebeit. Az idegen vérből átjött író nemigen kockáztatja tegnapi magyarságát effélével. Kellemes bókokban, görögtüzes jövő festésében, hangos nemzeti aspirációkban, jól kirakatba helyezett hazafias könnyekben igyekszik nagyon magyar lenni. A lelki pocakját féltő, valóságtól irtózó magyarnak pedig ez a legpompásabb eledel. Azután, harmadik ok: az, hogy az író művei milyen méltánylásban részesülnek, függ attól, hogy maga az író hogy tudja magát adminisztrálni az életben. Milyen bölcsen tud egyensúlyt tartani a különböző hatalmak közt. Milyen előkelő politikai és társadalmi Szerepet tud játszani. Milyen elegánsan tud öltözködni. Szóval: hogyan bírja a kis gonosz közepesek demokráciájának versenyfutását. Ezt pedig az író annál kevésbé bírja, minél inkább tehetség és minél inkább magyar.
Hogyan legyen egyetemessé egy sírás, melyet így eltaposnak a forrásánál? Hogyan legyen a világ világossága az a fény, melyre durva, irigy és buta kezek így ráborítják a magyar vékát? Van őrültebbül öngyilkos faj annál, mely a legmagasabb megvalósulásaiban orgyilkolja meg magát? Van-e nagyobb tragédia a magyar géniusz tragédiájánál? Bezárva a magyar koporsóba hiába döngeti ökleivel, zokogásával a koporsó falait: azok dobják rá mohó sietséggel a súlyos földet, akiknek életigazolására született. Azzal az irtózatos tudattal kell elpusztulnia, hogy nap volt és elállták sugaraitól a földet, hogy faja egyetemes emberi képlete volt és eldugták a világ színe elől. Vagy vigasztalás-e az a bizonyság: hogy kiásott hullájából a Himnusz mellett kis pimasz dögbogarak fognak maguknak egzisztenciát lakomázni?
(1923.)