(Apám emlékére)
Az elmúlt évszázadok háborúságai során egy csepp vér sem hullott hiába – amíg mi élők emlékezünk!
- Tudjuk kik taszították örökösen végtelen szegénységbe a népeket telhetetlen mohóságukban.
- Tudjuk kik uszították egymásnak a kirabolt szerencsétleneket, hogy tehetetlen dühükben egymást irtsák.
- Tudjuk kik küldték marhavagonokban halálba apáinkat és nagyapáinkat, hogy a zavarosban halászhassanak.
Ezek a bűnök nem évülnek és – főleg – nem felejtődnek el.
Tudjuk azt is, hogy a vörös katonák annak idején már csak azért sem hozhattak szabadságot az arra áhítozó szorongatottaknak, mert olyan nekik sem volt.
Már tanuljuk azt is, hogy a helyzet nyugaton sem változatlan. Keményen tanulja az egész emberiség az örök leckét: lehet ugyan élni mások zsírján ideig-óráig, de – mint már tapasztaljuk – ilyen időszakokban csak az élősködők szaporodnak el.
Annyi év ismétlés után – előbb-utóbb – atyák és fiak egyaránt megtanulják a leckét…
Apám éppen huszas éveinek elején járt, amikor a második világháborút bonyolították a világ urai. A Szentendrei laktanyába kellett bevonulnia, ahol hamar írnok lett a századánál, mert kiderült, hogy gyönyörű szép írása van. Kicsi gyerekként tanulta már a rajzolást és a szép írást, ugyanis több faszobrász is volt az asztalos családban, akiknek besegített. Ez mentette meg attól, hogy a Don-kanyarba kerüljön, ismerték az egész ezrednél! Ugyanis valamelyik tiszt mindig visszahívta az induló menetszázadból – elmondása szerint hétszer volt már útra készen beöltözve, de szerencsésen mind a hétszer így úszta meg!
Halottak napján az első gyertyát mindig az orosz katonák sírján gyújtottuk meg a Rákospalotai temetőben álló emlékmű előtt. Szemben volt a bejárattal. Hatalmas morcona katonaalakok álltak dobtáras géppisztolyokkal egy magas talapzaton. Amikor még nagyon kicsi voltam – úgy tíz éves – , akkor egyszer megilletődötten megkérdeztem, hogy „kik ezek a bácsik?” „- Hogy kik ezek? Jegyezd meg fiam, ezek még nálunk is szerencsétlenebbek!” Ennyit válaszolt, magában imádkozott tovább, majd indultunk a rokonok sírjai felé.
Mint utóbb megtudtam, 1945 január 27.-én kellett jelentkeznie minden 18-60 évesnek „dokumentért” a rákospalotai községházán. Onnan már fegyveres kísérettel biztosították őket, hogy lesz dokument, csak gyalogoljanak Gödöllőre… Ott már marhavagonok várták őket, indultak sok hónapi málenkij robotra Krematorszba. Civilként lett hadifogoly…Megint szerencséje volt, nem bányába, hanem kolhozba került, ahol nem volt olyan kemény a munka. Persze a városi értelmiségek azért hullottak. Pedig hetente még egy kanál cukrot is kaptak, meg egy pakli cigarettát. Utóbbit mindig becserélte kenyérre… Ha valaki panaszkodott, mindig csak annyit mondott: „az a te bajod, hogy nem voltál fogságban! Tapasztaltad volna amiket mi, hogy ott milyen nyomorban éltek maguk az ottlakók is, akik még cukrot sem kaptak. Állatokkal kényszerültek egy földbe ásott veremben átvészelni az ottani rettenetes teleket.” Azután hazajött, és már tudta, hogy nem ők az ellenség. De nem is a szerencsétlen kisboltos hithű zsidók, akiket elvittek, hanem a kik zsidóknak mondják magukat de nem azok, hanem a Sátán zsinagógája (Jel.3,9)
Sokszor emlegette ezeket a történéseket, a családban már mindenki mosolygott, ha hallotta. Végezetül mindig hozzátette még: „Tudjátok, szerencse is kell az élethez, és nekem mindig több szerencsém volt , mint eszem!”
A „dokumentumot” is valóban megkapta végül – 1948 október 31.-én Debrecenben.
Az Egyetlen árulóinak pedig ne legyen reményük, ne legyen búvóhelyük! Így pusztulásuk megállíthatatlan – akárcsak az idő kerekének forgása…
Apám emlékére!
