Történelmi visszatekintés, avagy a szereplők cserélődnek, de az előadásnak mennie kell. (Amíg van rá vevő…)
“Szónokolni azt tudnak. De a német hatás ott van azoknál is, akik Kossuth Lajost várják vissza még mindig. Deákot pedig szidják s a kiegyezéssel nincsenek megelégedve. Meglátjátok, baj lesz még ebből.
— Lesz itt más baj is — szólt közbe csöndesen Izsó, azaz Chájim, a borkereskedő, aki az utóbbi időben betegeskedni kezdett. Szótlanul ült a helyén. Mióta vejére bízhatta a munka nagy részét, ő maga régi tanulmányaival, a chaldeusok feljegyzéseivel foglalkozott és míg a többi kövéredett, ő soványabb, halványabb lett hónapról hónapra. Mintha néha távoli ablakok nyíltak volna meg előtte. Valami különös érzés mozdult meg a lelke mélyén és szorongás ülte meg a szívét. Így volt most is, hogy ebben a szobában gyűltek össze ebéd előtt. Talán a vihar előtti nyomott levegő tette? Talán arra az időre emlékezett, miikor a rabbi iskolájába járt öccsével havas, téli hajnalokon és Körmötzyné behívta, melegedni, reggelizni? Vagy az jutott eszébe, amit Körmötzy Sámuelről meg a feleségéről hallott? A kolera idején történt dolgok? Nagyon kicsiny gyermek volt még akkoriban, emlékezni nem emlékezhetett reá.
— Rosszul érzed magad, Chájim?— fordult feléje Móric. Itthon mindig a családi nevén szólították, Izsó csak az üzleti neve volt. — Mondtam már, vizsgáltasd meg magad valakivel, talán Bécsben. Sápadt vagy megint.
— Nem rólam van szó — mondta az öregedő ember és összehúzta a szemét. — Sokkal nagyobb dolgokról. Az országról például.
— Az országról? Mi baj lehetne az országgal? – tette össze mellén két kövér kezét Móric. — A kiegyezés megtörtént, a szabadelvű kormányzat útja egyenes, mint az új pesti sétányok. Hogy a negyvennyolcasok kiabálnak? Baj az? Ellenzékre is szükség van s ez az ellenzék ártalmatlan.
Kivette szájából a szivart, megnézegette s visszadugta.
— A veszedelmes ellenzéket pedig eltapossuk.
— Igen, — mondta a borkereskedő. — Eltapossuk. De a mag azért kikél.
— Mit akarsz mondani, Chájim?
— Nagyon is hamar boldogultunk, az az érzésem. Nagyon is könnyen került a kezünkbe minden. S nem nőnek a fák az égig.
— Könnyen került a kezünkbe minden? — riadt fel Móric. — Nem nyomorgott eleget apánk? Nem dolgozta le a két kezét, anyánkkal együtt? Te azt mondod, könnyen szereztünk valamit? Nem értem.
Bosszankodva fordult meg a székén. Náthán s a felesége rég elpihentek már akkor, boldogan, hogy gyermekeiket gond nélkül élő, vagyonos embereknek láthatták.
— Magyarázd meg végre, mi hát a baj?
— Sok minden. A mi apánk, igaz, dolgozott, anyánkkal együtt. De az unokatestvéreink, akik mostanában jöttek át, már nem dolgoztak annyit. Az ő gyermekeiknek unokatestvérei még kevesebbet fognak dolgozni, mert egyszerűen, beleházasodnak az itteni rokonok üzleteibe. S ha ez így megy, tovább…
— A túlságos beszivárgásnak én sem vagyok híve — mondta elkomorodva Móric, – de ez még nem ok, hogy így beszélj. Okkal-móddal majd megakadályozzák. Ez igazán nem a mi dolgunk.
— Pedig a miénk lenne — mondta a borkereskedő. — Én azt tapasztaltam, hogy kevés embernek tesz jót a gondtalan élet. Magasabb lelki értékek kellenek ahhoz, hogy valaki gazdag is tudjon lenni, meg ember is. És ilyenkor hamarább következik a hanyatlás. Az aranyborjú imádása.
— Nem vagyok, veled egy véleményen, – mondta Móric. — Jobb vagyoni körülmények mellett szebb, egészségesebb gyermekeket nevelhetünk. Emlékezz a mi gyermekkorunkra. S aztán nézz meg bennünket s a te gyermekeidet és az én gyermekeimet. Közülünk csak Regina tudott magasranőni és szép lenni. A mi gyermekeink már mind szépek.
Szinte ragyogott róla az apai büszkeség.
— Nem erre gondoltam — mondta Chájim. – Várj csak, hogyan magyarázzam meg, mit érzek? Lehet, hogy valami örökölt borzadály mozdul meg néha bennem. Már gyermekkorom óta, mióta először olvastam és hallottam a pogromokról…
Móric felkacagott.
— Magyarországon pogrom?
— Nem tudom… De nem szeretném, ha itt is meggyűlölnének bennünket. Móric még mindig nevetett.
— Pedig máris vannak, akik gyűlölnek. Azok, akiknek kezéből kicsúszik a föld, a pénz, a hatalom, a sajtó, vagy akik soha sem értek el odáig, hogy valamit is a kezűkbe vehettek volna. Az irigyek. Az éhesek. A gyengék. De csak gyűlöljenek. Jobb egy irigy száz szánakozónál. A magyar nem fog pogromot csinálni soha. A magyar bosszankodik, leissza magát s legfeljebb elénekli, hogy Ergerberger. Minekünk azért nem kell még csak csuklani sem. Aztán alszik egyet és vége. Odafordult Chájim felé.
— Többet mondok. Még csak nem is gyűlölnek igazán. Nem is fognak gyűlölni. Mert mindenik ismer becsületes zsidót, akiben megbízik s akit a barátjának érez. Miután pedig a magyar ember alapjában véve jólelkű és igazságos…
— Miért dicséred ennyire? — szólt a prágai. —Magunk között vagyunk.
— Azért dicsérem — mondta Móric — mert ilyennek ismerem. Igaz magyar ember nem tud még csak bosszúálló sem lenni, nemhogy ártatlanokat bántson, asszonyokat és gyermekeket.
— Nono, — szólt közbe Chájim, felemelve áttetsző, finom kezét. — Gondolj csak a régi időkre, mikor a nagy kolera volt s az urakat legyilkolták.
— Hányan voltak, akik gyilkoltak? Néhány ember. Őrültek és gyilkosok mindenütt akadnak.
Hozzátette még:
— És én is magyarnak érzem magam. Igyekszem hasonló lenni hozzájuk. Jólelkű és igazságos. Józan és nyugodt. Senki sem mondhatja, hogy nem igyekszem.
— Igaz, nagyon igaz — bólintott a kalapgyáros is, Chájim is.
— Apánk is magyarnak érezte s annak is vallotta magát mindig — folytatta Móric. — Emlékszel, mikor negyvennyolcban elérkezett ide hozzánk is a márciusi események híre s apánk könnyes szemmel olvasta fel nekünk a Nemzeti Dalt? Átjött a kocsmából késő este vacsorázni. Újra havazott aznap és utána el is olvadt, lucskos volt az udvar. Csupa sár lett a papucsa. Lehúzta, kitömte papirossal és odatette száradni, aztán harisnyás lábával felállt a kemence padkájára, hogy egyben kicsit át is melegítse a talpát, míg nekünk olvassa a verset. Mit gondolsz, miért lettem honvéd? Mert apánk magyarnak tanított lenni.
—Magyarnak! — legyintett a gyáros. — Nem is tudom, mi az a magyar tulajdonképpen. Annyiféle keverék él itt s annyira összefolyt ebben a medencében Európa minden népének vére…
— De különben is, mit csináljunk? — folytatta a magáét Móric. — Figyelmeztessünk előre minden zsidógyermeket, hogy ne legyen túlságosan hangos, túlságosan okos, túlságosan szép? Ne tűnjön fel az iskolában, az utcán, akárhol? Figyelmeztessük az asszonyokat, ne fitogtassák az ékszereiket, a férfiakat, ne beszéljenek az üzleti sikereikről? Van elég csúnya zsidógyerek is. Azokat meg eldugjuk, hogy senki ne lássa? Van elég nyomorult, rongyos zsidó asszony is, és van ügyetlen, bukott kereskedő. Mit akarsz tulajdonképpen?
— Nem tudom — mondta Chájim maga elé. — Nem tudom. Üszkös romokat látok, ellenséget, amint gyilkolva közeledik, jajgató asszonyokat és gyermekeket… Majd egyszer, ha a tömeg nagyon megijed valamitől… ha el kell vakítani… ha eszközzé válik…”
(Kosáryné Réz Lola : Vaskalitka 652-656.o.– Singer és Wolfner kiadó 1946)
Nos a tömegek sunyi felhasználásán, eszközként való felhasználásán már rég túl vagyunk. „Függetlenül attól, hogy a végső cél politikai, társadalmi, vagy vallási, a titkos társaságok működési elve ugyanaz: mozgásba hozni emberek tömegét és felhasználni őket egy olyan ügy érdekében, amiről nincs tudomásuk.” (Nesta Webster: Titkos társaságok és felforgató mozgalmak ) A következő fázis, a végső kétségbeesés akkor jön el, amikor végleg teljessé válik az egység érzetének szétszakadása a tömegekben is (hosszú vajúdás után nem csak a hatalom szereplőiben „túdományra és vallásra”, balra és jobbra) – és akkor mindenhol jön a hasadás és a kétség…
„És lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban; és a földön pogányok szorongása a kétség miatt, mikor a tenger és a hab zúgni fog” (Luk. 21,25)