– avagy az elme megregulázása.
A sokat vitatott Prédikátor könyve[1] végigmegy az emberi élet mozzanatain, és sorra mindről megállapítja, hogy „minden csak hiábavalóság, hiábavaló szélkergetés”. Úgyis egyforma vége van bölcsnek és butának, jónak és gonosznak, hatalmasnak és szegénynek. Ugyanakkor azonban egy örök és változatlan világra is felhívja a figyelmet: “Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt.”(1,9)
Hogy mennyire forradalmi gondolatok ezek így együtt, az abból is érzékelhető, hogy jó 2000(!) évvel leírásuk után Giordano Brunot hasonló gondolatokért ítélték el, aki Wittenbergben 1588. március 8.-án ezt vetette papírra:
Quid est quod est? Mi az, ami van?
Ipsum quod fuit. Az, ami volt
Quid est quod fuit? Mi az, ami volt?
Ipsum quod est. Az, ami van.
Nihil sub sole novum. Nincs új a nap alatt.
(Nolai Giordano Bruno. Fordította Koppány Márton)
Rajtunk csak annyi állna ezek után, hogy tudunk-e jó képet vágni ehhez az egészhez?!? A Kohelet írója így foglalja össze (Kohelet 9,7-9):
„Azért egyed vígassággal a te kenyeredet, és igyad jó szívvel a te borodat; mert immár kedvesek Istennek a te cselekedeteid! A te ruháid mindenkor legyenek fehérek, és az olaj a te fejedről el ne fogyatkozzék. (…)
Éld életedet a te feleségeddel, a kit szeretsz, a te hiábavaló életednek minden napjaiban, a melyeket Isten adott néked a nap alatt, …; mert ez a te részed a te életedben és a te munkádban, mellyel munkálódol a nap alatt.”[2]
Csak látszólagos tehát a Kohelet nihilizmusa! Valójában amikor kendőzetlenül feltárja a létező valóság természetét, a lehetőségeinkre hívja fel a figyelmet: a cselekedeteket, és így a házaséletet is előbbre helyezi, mint a tudás végtelen hajszolását. Ne feledjük: az első emberpárnak is ez okozta a vesztét. Mármint nem a házasélet, hanem a túlzott tudásvágy. A lét értelmén való elmélkedése során a Prédikátor következetesen párhuzamba állítja az emberi mulandóságot a világ örökkévalóságával, aminek a törvényei azonban tudatunk elől rejtve vannak[3]!
Lírai eszközökkel ugyanerről így ír József Attila Eszmélet c. versében (1934)
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
A ráció, az önmagához is őszinte és belátó emberi elme számára a világ tagadhatatlanul duális: egyrészt vannak az érthető, felfedezhető, megismerhető dolgok, másrészt mindig van, ami a mindenkori tudásunkon kívüli. Vannak a praktikus ismeretek, és vannak misztikus, mai szóhasználattal ezoterikus dolgok. Nevezhetjük ez utóbbit tudatfelettinek, vagy mysterium tremendumnak– a rettenetes titkok birodalmának is. Más közelítésben beszélhetünk kinyilatkoztatott tudásról, és olyanról, amiket elfed előlünk az Örökké-való. Ez lehet a “tiltott gyümölcs” szimbóluma. Mindig volt, van és jó eséllyel lesz is tudatunk számára felfoghatatlan része a valóságnak, ami az idő vonatkozásában is igaz! A rendelt idő felfoghatatlan – míg életünket stopperrel mérhetjük. Egyik nemzedék jön, másik megy, de a föld mindörökké megmarad (1,4). A nap, a hold és a csillagok egy végtelen idődimenzióban teszik a dolgukat, míg az ember egy véges idő (és tudás) keretein belül. A Kohelet könyvének az írója tökéletesen tudatában volt ennek a kettős időnek, külön szavakat (zmán és ét) használ ezekre, valahogy így fordíthatjuk:
„Mindennek megvan a maga kora és ideje minden dolog számára az ég alatt”
“ לכל זמנ ועת לכל¯חפץ תחת השמים ” (Lekól zmán veét lekól héfec táhát há sámáim)
(Kohelet 3,1)
De az ókori görög gondolkodók is két idő-fogalmat ismertek: Kronosz-t és Kairosz-t! Számukra a csillagok járása maga az istenek harca, és mindez Kronosz örök (idő)birodalmában zajlik. Míg az emberélet tulajdonképpen Kairosz rövidröptű szárnyalása. Vagyis elődeink még abban a tudatban éltek, hogy két idődimenzióban élünk egyidőben. Amióta alkotók és művészek léteznek, azóta e két “dimenzió” között keresik az utat az ember számára, hogy ti. “ki viszi át a szerelmet a túlsó partra?” Nem valószínű tehát, hogy ez a könyv egy vénember siránkozása lenne csupán (aminek sokan tartják), az emberi élet végső kérdésein való ilyetén elmélkedés. Sőt! Mivel még egyetlen hajszálat sem tudott ugyanis (atomokból?) összerakni a tudomány (több-ezer év után sem) – nemhogy egy egész szőke, vagy fekete hajtincset! Amely azután valakinek a fején díszelegve egy fodrásznak adna munkát időről-időre, hogy megregulázza a rakoncátlankodó fürtöket. Nos amíg ide nem érkezünk el, addig
az elménket vagyunk kénytelenek kifésülni, megregulázni!
Déry Tíbor szavaival: Gondolkodni annyi, mint következetesen elkerülni minden felesleges (hiábavaló!) gondolatot.
A Prédikátor azonban tovább lép mindezeken, a meddő siránkozáson, az öncélú filozófián is, és a végén egy további gondolatmenettel társadalmi programot is ad:
„Ezeken túl, fiam ne kutass! A sok könyv írásának se vége, se hossza, és a sok tanulás elfárasztja a testet. Mindent hallottál. (mondja) Féld az Istent, és tartsd meg parancsait! Mert ez minden ember kötelessége.” (Kohelet 12,13) [4]
Ha utódainknak jó életet akarunk szerezni, valami értelmeset hagyományozni (és ki az az értelemmel bíró ember, aki a földi mulandóság ellenére is nem állandóan erre törekszik?) – akkor egyet tehetünk csupán: befejezzük a hiábavaló szószaporítást és levonjuk a konklúziót: az örök világ örök urát kell félnünk, és törvényeit követnünk! Abbahagyjuk a tyúk vagy a tojás?, evolúció vagy entrópia?, és hasonló kérdések végtelen boncolgatását.
Az emberiség számára igazi kozmikus állandó csakis az univerzális erkölcs[5] lehet!
Nem mai az a megállapítás, hogy a világ erkölcsi rendjének megtagadása pusztuláshoz vezet. A “legnagyobb magyar” mondta parlamenti beszédében:
„Minden országnak támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész,
Róma ledől s rabigába görnyed.” [6];
Talán a haszidizmus valósította meg leginkább a Kohelet – nem könnyű – szellemiségét, amikor az életvidámságot helyezte előtérbe a mindennapi emberi kapcsolatokban – ugyanakkor bizonyos feltételekkel a misztika és a kabbala művelését is beemelte gyakorlatába (az arra hivatottak számára)!
Összefoglalva: A könyv 12 fejezete egy utat jár be, és bár látszólag ugyanoda érkezik, mint ahonnan elindult – ez az út azonban mégsem hiábavaló. Eközben ugyanis az ember tudatára ébredhet földi sorsának, de egyúttal nagyságának is! Mivel éppen múlandó élete folyamán beláthatja, hogy tudása és ideje ugyan véges, de eközben egy “végtelen nagy Úr” vendégszeretetét is élvezheti ajándék gyanánt! Ahogyan erről a már “prédikátori” korba lépő Kosztolányi Dezső írt Hajnali részegség c. versében:
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.
A Prédikátor üzenete – ha úgy tetszik -, az örök keresők és utódok számára továbbadott „manna”.
Már azoknak, akik időben élni tudnak vele – a szellemi sivatagban való hosszú bolyongás idején.
Mert, mindennek rendelt ideje van…
[1] A Kohelet szó nőnemű és etimológiája szerint “gyülekező”, gyülekezetben előadó lehet a jelentése. Görögül eclesiastes, ebből terjedt el a Prédikátor kifejezés.
[2] Károli régi fordítása
[3] Éppen emiatt a szellemi felfogás miatt sokan Herakleitosz korába helyezik a Prédikátort (i.e. 530 – i.e. 470), aki így írt: Bár a Logosz az ami mindenek mögött örökre működik, de képtelenek felfogni az emberek, előbb, is mint hallották volna, s azután is hogy már meghallották. Mert bár minden e szerint a Logosz szerint lesz, mégis olyanok mintha nem vennének tudomást róla… (V.ö.: Kohelet 3,11 ! )
[4] Szent István Társulat Bibliája (2006) Szerkesztő Rózsa Huba
[5] Ezt nevezte Kant „Kategorikus Imperatívusz”-nak a Gyakorlati ész kritikája c. művében. És még hozzátette, hogy két csodálatos dologgal találkozott életében: u.m.: felettünk a csillagos éggel , és magunkban az erkölcsi törvénnyel.
[6] Szécheny idézte annó Berzsenyi Dánielt (1776–1836) Berzsenyi idestova 250 évvel ezelőtt már ebben látta a nemzet romlásának okát ! “A magyarokhoz” c. versében ezzel kezdi: Romlásnak indult hajdan erős magyar…