“avagy láttam én már karón varjút.”
Idézet Karácsony Sándor “A MAGYAR ÉSZJÁRÁS” c. könyvéből 346-351.o.
Az az erő, amely a nem-magyar elemeket nálunk végeredményben mindig megsemmisíti, egy szörnyűséges, rettenetes elemi erő: a passzív rezisztencia. Nem egyéb ez, mint a nem-Én irtózatos bosszúja azon az Én-en, aki a nem-Én tudomásulvétele nélkül, azt nem létezőnek vélve vagy tekintve vagy tartva akarja önmagát kifejteni. Ázsia bosszúja Európán[1]. Európában ugyanis a nem-Én úgy szokta észrevétetni magát az Én-nel, hogy birokra megy, szembeszáll, megküzd vele. Ázsia irtózatosabb, mert belemegy a rút játékba, hogy ő nincs, holott van. Hogy ő olyan, amilyennek a másik ember véli, holott valójában olyan, amilyen. Ázsia ráér, neki van ideje, hiszen az objektív szemlélet számára az idő csakugyan időtlen idő, csak a szubjektív szemlélet ítélheti kevésnek, sietőnek, sőt sürgettetőnek.
Nem jó ez, még veszedelmes is, mert az idő eltelhetik a passzív rezisztens feje fölül, s akkor az illető valóban el is merül, megsemmisül, mint ahogy Ázsia népei közül sokan meg is semmisültek már. Nem jó – csak tény. Tény, amelynek különben is megvan a maga életszerűsége, vagyis a maga sajátos tartalma, amelynek egyik életforrása saját maga lényege, a primitívség. Jókai Garamvölgyi Ádámja megtalálta rá a megfelelő szót: hát, vegetáljunk – mondja. A passzív rezisztencia valóban ezt cselekszi: visszafejleszti lehetőségeit, s rendkívül ökonomikusán, „kis rezsivel” él. „Telelj ki csak” – mondja a Bach-korszakbeli nóta vén varja a fiatalnak. Kitelelni, téli álmot aludni, átvészelni. Kivárni, mit ád Isten. Mint a pásztordal szemlélete olyan őszintén festi: „ha látom a fergeteg elejit, begyűröm a süvegem tetejit, onnan nézem az időt alóla, még a jég is visszapattog róla”: mindezek a jellegzetességek a passzív rezisztencia állati életből növényi életté visszafejlődésének, ébrenlétből alvásba meredésének, erőit jövőbe raktározásának a különös ismertetőjegyei. A passzív rezisztens magyar lélek „elvermeli” javait a rekviráló hatalmak elől, éren-nádon lappang, teszi magát, allegóriákban beszél, vagy hallgat. Belenyugszik abba, amit megakadályozni nem bír, de részt nem vesz benne. A passzív rezisztens nem-Én a legrosszabb társa, a legköltségesebb és leghaszontalanabb partnere az Én-nek, mert „hagyja magát”. Cipelteti magát, nem áll ellen, de ránehezedik buta teherként a másik emberre. A legkibírhatatlanabb tulajdonsága pedig az, hogy sohasem tudhatni, hányadán vagyok vele. Északfok, titok, idegenség. Muszka tél a nem-Én az Én-Napoleonoknak. Az ellen-nem-állásával, a láthatatlanságával, a kiterjedtségével és végevárhatatlanságával, a hidegségével és mindent pusztává perzselő tüzével semmisíti meg „aktív” ellenségét. Hogy legyen aktív az, akinek nincs kivel szemben aktívnak lenni ? A passzív rezisztencia csakugyan passzívumi forma: a nem-Én-t magamellé rendelő Én-formának „szenvedő alakja”. Én tudomásul veszem azt, hogy Te vagy, éppen olyan mértékben vagy, mint Én. Sőt azt is tudomásul veszem, hogy Én csak akkor vagyok, ha Veled, Általad és Reád-nézve tudok lenni. De ugyanolyan mértékben kell Neked is tudomásul venned, hogy Én vagyok, szakasztott ugyanúgy, mint ahogy Te vagy. Sőt Te is csak akkor vagy, ha Velem, Általam és Reám-nézve tudsz lenni.
Itt az ideje, hogy figyelmeztessem olvasóimat: össze ne vétsék és fel ne cseréljék képzeletükben a magyar passzivitás olyan-amilyen-voltát a keresztviselés krisztusi erényével. Passzív rezisztenciánknak nevezetesen filozófiája is van. Szörnyű fenyegetőzés ez, aminek rejtett értelmét kevesen ismerik. Különösen európaiak ismerik kevesen, különben magabízásuk csökkenne valamicskét, s nem járnának-kelnének Ázsia és Európa ölelkezésének e klasszikus földjén, a magyar földön oly kegyetlen tudatossággal (voltaképpen pedig: oly gyermeteg, vaksiket naivitással), így hangzik e sötét fenyegetés: „Láttam én már karón varjút, ettem is belőle.”
Vérzivataros, nyugtalan, zavaros évek szülhették ezt a mondást. Adva voltak a pillanatnak éppen hatalmon ülő kisebb-nagyobb kényurai és az a szegény szerencsétlen, akivel a jogtalanság történt. Sehol semmi vigasztalódás, sem közel, sem távol halvány reménység sem pislákol, hogy hamarosan változás, sőt talán orvoslás következnék. A pillanat alkalmas a végső összeroppanásra, szegény léleknek minden oka megvan, hogy desperáljon.
És akkor megképzik a kép: karón varjú. Nem lehet tudni, emlék-e a múltból, vagy vízió, melyet a jövő vetít elénk. Teljes tartalma ez a képnek: Te rettentő nagy úr, te borzasztó hatalmasság, semmi sem tart örökké. Láttam én már karón varjút. Úgy kerültek össze ketten, a karó meg a varjú, hogy az ilyen rettentő urakat borzasztó hatalmuk végeszakadtakor karóba szokták húzni. Ott aszalódik a fejök a karón, ott mossa le róluk az idő a bőrt meg az izomrostokat. Aztán eljön a tél, a varjú lassanként alig talál már a koponyán csipegetni valót. Nagyokat üt vastag csőrével a csontra, a varratok eresztéke is meglazul idővel. Leesik a halálfő, befedi hóval a tél, nem látszik már belőled egyéb, te rettentő hatalom, csak a karón a varjú. Én szegény bujdosó, nagy szigorú télen, még ettem is – belőled! Te rettentő nagy úr, belőled ettem, mert megehülvén levest főztem a varjúból. Belőled ettem, aki most még megteheted, hogy kínzol, bántasz, gyötörsz engemet. De láttam én már karón varjút, ettem is belőle.
Még csak az a kérdés, hogy képes egy nem-ázsiai lélek magyarrá lenni. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre kielégítő választ adhatnánk, olyan titokzatos folyamat ez, de valami válaszfélét talán megkockáztathatunk. Szubjektíve az az oka annak, hogy egy ilyen folyamat egyáltalában végbemehet, mert senki nem erőlteti. Nem kényszer. Éppen azért azonban ellenállhatatlan vonzóereje van. Nem termel a másfajta lélekben semminemű ellenállás-antitoxint, hiszen semmi erőszakot nem fejt ki ellenében vagy saját érdekében. Az átalakulás észrevétlenül történik. Objektíve csak ezen a földrajzi folton európaizálódott egészen komoly mértékben Ázsia, tehát itt véletlenül rendkívül könnyen „elsajátítható” vagy „felölthető” az aziatizmus. Miután pedig Európa mindmáig nem hatotta át Ázsiát, hajlandóság és nosztalgia bizonyára van benne, hogy ezt a folyamatot végbevigye. Nem példátlanul álló ez az eset, időnként egész járvány tör ki Európában az ázsiai szellem átélése tekintetében. Hindu templomokat építenek, hatalmas szektái támadnak ázsiai vallásoknak hol egyik, hol másik európai metropolisban. Még egyszerűbb folyamatot is elképzelhetünk. Becsvágyat e parányi Ázsia misszionálására, legalábbis szellemi téren. Még egyszerűbbet. Igazi és ösztönös gyarmatosító szándékot, mely azonban évszázadok során sohasem és mai napig nem sikerült egészen és igazán. A misszionáriusok aztán úgy járnak, mint az egykori római légiók. A latin kultúra elterjedése helyett autochton kultúra ébred, melynek latin elemei a körülményekhez képest több-kevesebb mértékben maradnak meg, módosulnak vagy tűnnek el nyom nélkül. A brutális és őszinte gyarmatosítók pedig egy darabig rombolnak, későbben megtörnek, vagy pedig értelmüket vesztvén, kihullanak a közösségből. Nem merném minden időkre érvényes tétel erejével mondani ki, hiszen – ismétlem – borotvaélen táncoló vagylagosság e tekintetben élet és halál, de idáig még mindig Ázsia maradt győztes, pedig idáig még mindig engedelmesen módot adott Európának saját százszázalékos kifejtésére és érvényesítésére.
Azt csinálta nálunk Európa mindig, amit éppen akart, mindig magát akarta, és a végén mégis mindig Ázsia lett belőle: objektív tartalom és primitív forma. Egyre európaibb, de egyre objektívebb és egyre primitívebb. Ha a körülmények kedvezőtlen csoportosulása folytán ez a folyamat nem mehetett végbe simán, akkor meg temető lett belőle. Siket és néma halál lett belőle, veszteglés, dekadencia, „pihenés kora”. De pulzáló, sarjadzó, gyümölcsöző élet sohasem vált, mert nem válhatott az európai hatásból nálunk addig, míg az ázsiai objektív és primitív lélek be nem fogadta és termőelvévé nem hasonította…
Kis naprakész kitekintő az Euramerika vs. Ázsia mérkőzés aktuális helyzetére Drábik Jánossal:
[1] Szerző jó 70 évvel ezelőtti írásaiban is többször már “Euramerikát” említ.