Avagy – hogyan lesz egy karperecből… pajzsdísz (ha kilapítják) !

Amióta tudjuk, hogy a tudomány története, tévedések története (tegyük hozzá: az “ellenség” megtévesztésének szándékos kategóriáját is!) – óvatos embert nem érhet meglepetés. Arra, hogy hogyan jön létre és terjed el egy téves (hamis) információ, álljon itt saját házunk tájáról egy aprócska példa.

Sajnos a fénykép minősége elég gyenge, de a lényeget – az eredeti állapotot – szerencsére megörökítette! Kiegyenesített hossza (22 cm) éppen megfelel egy karcsú női csukló kerületének…
Alábbi idézet Dinnyés István – A Blaskovich testvérek régészeti tevékenysége (Pest Megyei múzeumi füzetek-ből való (1993)
O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O
„Az ásatások 1923 áprilisban kezdődtek, s a Blaskovichok által fontosnak tartott helyszíneken (Attila-domb és környéke, a középkori faluhely) folytak. Az őszi feltárás váratlan, szenzációs eredményt hozott. November 8-án, Attila dombjának tetején, 1,2 m mélységben, „tűz-pad” szélénél, összehajlottan került elő egy lemezből domborított, fekvő szarvast ábrázoló dísztárgy, a tápiószentmártoni aranyszarvas. A tűzpad déli szélénél kúpos dísztagos, elektron fülbevalót és fazekaskorongon készített edények töredékeit találták.
A kiegyengetett szarvasalak kb. 22 cm hosszú. Anyaga elektron, az arany és az ezüst hozzávetőleg azonos arányú, természetes ötvözete. (Pontos összetétele: arany 46,98 % ezüst 51,17 %, réz 1,63 %, vas 0,03 %). A szarvasalak és a fülbevaló az MNM-be került. Bella Lajos ásatási megfigyeléseit – a szarvas megtalálásakor Hillebrand J. épp nem volt jelen – a kutatás akként értékeli, hogy hamvasztásos temetkezést tárt fel, bizonyára fejedelmi személy sírját, hiszen az aranyszarvas rokonai a dél-oroszországi, leggazdagabb szkíta sírleletekből kerültek elő. A tápiószentmártoni aranyszarvas a Kr. e. 5. században készült, a kárpát-medencei szkíta korszak egyik legértékesebb lelete. Rendeltetését tekintve pajzsdísznek tartják, mert az egyik dél-oroszországi szarvasalakot kis pajzson fekve találták.
Mind a tápiószentmártoni és az 1928-ban előkerült, jóval nagyobb, zöldhalompusztai (Mezőcsát) szarvasalak, mind a déloroszországi, hasonló díszlemezek hátoldalán kis fülecskék találhatók, melyek a lemezeknek puha anyagra (szövet, nemez, bőr) fonallal való felerősítésére szolgáltak. Ez az alkalmazási, rögzítési mód a pajzsdísz rendeltetést nem zárja ki, de nem is támasztja alá.
A feltárások során az Attila-dombon bronzkori sírok, kelta, római kori (szarmata és római tartományi import) kerámia; közelében főleg szarmata kerámia került elő. A középkori faluhelyen néhány sírt, a tatárjáráskor elpusztult településre és a késő középkori Tápiószentmárton falura utaló leleteket találtak. ()
1943-ban, két ásatási időszakban, a Miskolczi-földön átvizsgált területtel szomszédos, csíkosi részen, kb. 100×20 m-es területet tárt fel Bottyán Árpád. E terület É-i végében, a Szumrák-dűlőből átnyúló magaslaton Árpád-kori temetőrészletet (16 sír) is talált.
A tápiószelei szkíta temető területén 1938-1943-ban 268 sír került napvilágra, az ásatások előtt és közben, földmunkákkal felszínre hozott, s a Blaskovich testvérek által megfigyelt, megmentett temetkezésekkel együtt. Szkíta hamvasztásos és csontvázas sírok, valamint két késő rézkori, egy bizonytalan korú őskori, két szarmata és tizenhat Árpád-kori sír. A feltárt leletanyag az MNM-be, a szórványleletek egy része a Blaskovich- gyűjteménybe került. Az 1944-re tervezett folytatás elmaradt. Bottyán Árpádot behívták katonának, s a háborúból nem tért vissza. Az alföldi szkíta leletanyagot értékelő doktori disszertációját – melyben a tápiószelei temető 1938. és 1941. évi leleteinek többségét is bemutatta – Párducz Mihály rendezte sajtó alá 1954-ben.
A súlyosbodó háborús viszonyok nemcsak a tápiószelei ásatásokat szakították meg, a Blaskovichok régészeti gyűjteményének gyarapodásában is szünet következett. A háború utáni évek pedig az ő életüknek is új irányt szabtak…”
O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O
Persze nehéz a XX-XXI. szd. emberének a “tükörbe” nézve már egy olyan kultúrát látni maga előtt, ahol az utódok még eltemették (elhamvasztották) a nagymamát minden arany ékszerével (fülbevalójával, karperecével…) és használati tárgyával egyetemben, és azután sem mentek ölre a “hagyaték” miatt. Sok-száz éveken át…
Ezeket a “szkíta” leleteket nekik köszönhetjük – ha már nem is értjük őket.
Nyugodjanak békében…
A megtalált leletek értelmezése természetesen mindig kényes kérdés. Naná! Benne van az egész társadalom (de rendesen). Egyesek jól tudják, hogy az “átkos” alatt azért sem kerültek nagyon elő ilyen szkíta leletek, mert ha egy sírban selyemruhában eltemetett előkelőt találtak aranytárgyakkal, akkor azt kellett jegyzőkönyvezni: “rablott holmi”. Egyesek – ezek szerint – imádnak rablott holmival temetkezni…
Nem a régészekkel van itt természetesen a baj, egy általános társadalmi jelenség ez. Történelmi távlatokban nézve, sokszor mintha maguk a tévedők-megtévesztők (a tévedések) lennének a katalizátorai egy-egy robbanásszerű tudományos felfedezésnek!? Addig fokozzák ugyanis az ellentmondások tömegét – gátat emelve ezzel a helyes megoldás elé – , hogy végül gátszakadás “kell” a továbblépéshez – ha ma még nem is tudjuk hol szakad…
Sok forrás tűnik el minden komolyabb kutakodás végére, így a tudomány tévedéseiről is. Ez még jelenleg elérhető: https://nyolcezer.hu/cikk/kozelet/2019/04/12/a_tudomany_tortenete_a_tevedesek_tortenete