“Ha múltunkat böngészve nem találnánk választ a jelen problémáira – akkor már elveszettek is lennénk” (P. G. művészettörténész)
Korunk problémái nem ma – de nem is tegnap – kezdődtek. Kis szójátékkal élve: Korunk problémái nem korszerűek, hanem “kór-szerűek”. A kór-történet pedig maga a történelem.
Szó szerint: TÖRT ÉN ELEM. Ugyanis mindig csak egy-egy egó az, amelyik a maga nézőpontjából (“barlangjából”) érzékeli a nagy közös misztériumjáték egy-egy elemét, amit azután jól-rosszul interpretál szóban, vagy írásban. Vagy észre sem vesz semmit az egészből – és úgy távozik, hogy csak a testi igények kielégítése kötötte le teljes agykapacitását. Az ilyen legalább nem terheli az utókor könyvmolyainak véges energiáit…
Egyébként az összes történés – ráadásúl on line – ismerete amúgy is kimerítené “egy istenség fogalmát”, emberi megvalósítása eleve kudarcra van ítélve. Ez lenne “Laplace démona”.
Mivel ilyen eddig még nem “született” (és valószínűleg nem is fog) – ezért végtelen a sámánok, guruk, világgazdasági szakértők és tanácsadók lehetősége: akár rossz kinduló adatokból és rossz eljárással is juthatnak helyes jóslatokra, ill. eredményre – mert a matematika ezt megengedi! Az ő “igéjük” lehet tehát a “vak tyúk is talál szemet” igazsága.
Szerencsénkre azonban a matematika a társadalom működésének leírására nem alkalmas – inkább tömeghisztériák működtetik. Lásd. pl.:http://www.urbanlegends.hu/2009/11/a-szennyezett-kola-es-a-tomeghiszteria/
De ez is persze csak a felszínen borzolja a kedélyeket! Mint egy járvány, ami ki tudja miért? fellobban és eltűnik. Mint a H2xy. Jön-megy. Csak a nagy kavarodás marad utána. Az egók halmazának kavarodásából lesz azután “társad a lom”. Ha nincs aki takarít – csak a lom szaporodik:
„Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben ’realisták’ lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásában merül ki.”
(Bibó István)
Az alapok jóval mélyebben vannak! Évezredek csendje fedi, mert “fecseg a felszin, hallgat a mély”.
De valóban hallgat? Vagy csak mi nem értjük szavát? Lehet, hogy egyszerűen elnyomja az utca zsivalya-lármája?! A közvetítők (média) pénzéhes – és ezért egyre kétségbeesettebb – “üvöltése”?
Az alapokról van szó, minden élet és létező alapjairól! Az emberi társadalom is ezeken a “csendes” alapokon áll – ha nem is vesszük észre, mert annyi “fontos” dolgunk van.
Pedig már Hérakleitosz így írt 2500 évvel ezelőtt:
„A világban minden a Logosznak (Rendnek) megfelelően történik, az emberek mégis úgy viselkednek, mintha sohasem vették volna ezt észre” .
Számára a Logosz “az emberi ésszel felismerhető és örök világrend forrása.”
Kr. e. 37-ben tavaszkezdetkor a Nap már a Halak csillagaival kel, amikor Vergilius a “szicíliai múzsák” segítségével még egyszer összefoglalja a múlt és jelen reménységét. Pásztorénekeinek negyedik versét sokan Augustus császárra vonatkoztatják, de az egyházatyák, Eusebius és Szent Ágoston is, Krisztus korának költői megsejtését látják benne. Legszebb mondatait értelem szerint így lehet fordítani (Bucolica, Ecloga IV):
Szibillai jóslatok végső kora jön,
újra kezdődik a századok nagy rendje.
Visszatér most a szépséges Szűz is,
jönnek a Szaturnuszi jólét urai.
Új ivadék száll magas égből a földre.
Örvendezz isteni, tiszta Szülő,
felragyogott már megjósolt Napod!
Örvendj a most születő fiadnak,
aki véget vet már a vaskornak
s aranykort hoz az egész világnak:
mennyei élete lesz és nagy hősökkel
békében kormányozza majd a világot.
Jöjjetek mind, ti nagyok és hatalmasok,
itt az ideje, hogy hódoljatok
a kedves gyermek előtt, aki isteni
szent ivadéka nagy Jupiternek.
Ó kisgyermek, mosolyogj vissza szülődre,
ismerd meg mosolyogva édesanyádat…
Egy idő után azonban természetes, hogy az emberiség a hajdan vágyott lényegtelen dolgait megúnja – főleg ha ez az unalom hosszú-hosszú évszázadok, évezredek alatt már a csömörig fokozódott – és akkor egyszerűen kidobja.
A (p)recesszió “órája” lassan jár, de meg nem áll. Ahogy sok ezer tavasz és nyár is követi a Rendet. Egyszer eljön az ideje egy társadalmi lomtalanításnak. Tudjuk, csak arra kell vigyázni ilyenkor, nehogy olyat dobjunk ki, amit később megbánnánk!
A döntés rajtunk áll…
(Néhány gondolat Teres Ágoston: “Biblia és asztronómia” c. könyvéből való.)
Lomtalanítás Budapesten (1946 augusztus 1)