“Legyen szemünk és eszünk, ne lépjünk be fenntartás nélkül akárki csapdájába!”
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte, és akarta?…
(Pilinszky János, Trapéz és korlát – 1943)
A szellem forradalma vajon mikor kezdődhetett a történelemben? Talán amikor az első képmutatót vagy hazugot nem csapta kupán a közösség – lehet, hogy bokros teendői közepette – nem volt rá ideje? Onnantól kezdve ugyanis már “megérte” mindkét viselkedésformát eltanulni. Terjedt is szerte a világban, mint a ragály. Ezért nyilván addig nem is lesz ennek a “forradalomnak” vége, amíg ezt az állapotot fel nem számolja a “türelmes” többség. Vagyis az élősködők maguk. Mert ezt a fajtát másképp kiiktatni nem lehet – nyilvánvaló, hogy mindig erősebb, mint a többiek, minden erőforrást elszív (ezt tanulta évszázadokon át). Ma zsíros állásokból “védi” a demokráciát… De ezzel előidézi saját vesztét (is)! Amint ugyanis az eltartók és eltartottak aránya tartósan egy bizonyos szint alá kerül – nos akkor tudjuk a történelemből (és az etológiából!), hogy jön a reccs. Ehhez a kisujjunkat sem kell mozdítani.
Akkor – nos akkor majd, megint jobb “üzlet” lesz igaznak lenni. Amíg azután újra el nem feledkezik erről a “történetről” az emberiség…
Mert az emberiség legnagyobb bűne, hogy – felejt. (Asimov)
Molière mai “jogutódai” a tényfeltáró újságírók és társaik. Látható, hogy sorsuk is nagyon sokszor hasonló – szerte a világon. Nincs új a nap alatt… Csak a mezek cserélődnek. És még annyi változott, hogy mára már “egy ország a világ”, ezért Molière kis “családi története” már mindannyiunkról szól. Egy darabot “játszunk”. Hiába tiltották színpadon…
“Miért ilyen veszélyes Tartuffe? Ki is ő? Ez a gazfickó, aki befurakodik Orgon házába és ott feldúlja a családi békét saját romlott szenvedélye, pénzéhsége által.
A darabban a beteges hiszékenység és a feltétlen önfeladás is megkapja a magáét Orgon alakjában. Moliere üzenete, hogy legyen szemünk és eszünk, ne lépjünk be fenntartás nélkül akárki csapdájába.
Az író kíméletlenül elbánik Tartuffe-fel. Nem az igaz hit és vallás ellen támad, hanem azok ellen, akik ezt kihasználják. Ez a gazember elindult világkörüli útjára. A „tartuffe-ség” ma is érvényes: a ravasz, kíméletlen cselvetés és a gondolkozás nélküli hiszékenység.” (Magyar Színház)
Molière darabját – Jankovich Ferenc fordításában – a Művelt Nép Könyvkiadó 1954-ben adta ki. Ehhez írt bevezetőt Dr. Márkus Éva. Döntse el ki-ki maga, hogy mennyire aktuális??
Én magam, várok egy igazi előadást… (Mert valamiért nem igen játszák mostanában.)
O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O
1664 május 12-én néhány kiváltságos előkelőség hivatalos Versailles-ba, a kastély színháztermébe. Ott van maga a király is, XIV. Lajos. Érdekes esemény várható: Molière, egy új darabjának mostanáig elkészült három felvonását mutatja be. A mű címe: Tartuffe.
Hosszú volt az út, míg idáig jutott. Küzdelmes gyermekévek után állt színésznek, majd keserű nélkülözések közt tizenhárom éven át hányódott vidéken kis társulatával. Mikor Párisba került és írni kezdett, végre rámosolygott a szerencse és a királyi kegy. De szinte abban a pillanatban megindult a támadás is ellene. Molière mindig az életet figyelte, meglátta a fonákságokat, igazságtalanságokat kora jellegzetes alakjaiban és bátran színpadra vitte ezeket. A korabeli Franciaország élete kiapadhatatlan forrás volt számára. Egyik életrajzírója feljegyzi, hogy baráti beszélgetés közben egyszer így szólt: „Nem kell már többé Plautust, Terentiust tanulmányoznom, elég ha a világot figyelem.” És jól figyelte. Már legelső műveiben bátran gúnyolja a léhűtőket, finomkodókat, kapzsikat, hatalmaskodókat, kora ostoba szokásait és előítéleteit. Ahogy növekedett sikere, úgy nőttek ellenségei. A Kényeskedők kirobbanó forró sikere után egy finnyás előkelőség betiltatta az előadást, a Nők iskolája bemutatója után a korabeli sajtó összpontosított támadást indít, majd röpiratok jelennek meg Molière ellen. A kifigurázott márkik valóságos összeesküvést szőnek ellene és az udvar egyik belső embere, La Feuillade márki csoportot szervez és Molière-t el akarják tenni láb alól, csak a király közbelépése menti meg életét. A jó erkölcs nevében indított hajszák egyik vezére Conti herceg lett, aki köztudomásúan a legléhább, legkicsapongóbb életet élte. Az álszent herceggel kapcsolatban ötlik először Molière eszébe a képmutatást, szenteskedést leleplező darab, a Tartuffe gondolata.
A versailles-i csonka bemutató után azt tanácsolja a király Molière-nek, hogy a Tartuffe-öt egyelőre ne mutassa be nagy nyilvánosság előtt. De a darabnak híre megy és Molière társulatával kisebb körökben itt is — ott is eljátsza a most már teljes darabot. Ahol nincs mód az előadásra, ott felolvassa. Az ellentábor persze — Conti herceggel az élen — mindent elkövet, hogy a Tartuffe ne kerülhessen színre. Egy jámbor abbé, bizonyos Pierre Roulés a királyhoz intézett vádiratában azt követeli, hogy égessék meg Molière-t. Az író ismét a királyhoz folyamodik, kifejti, hogy nem az őszinte hitet támadja, csak a képmutatást, — minden hiába. Évek telnek el, a Tartuffe nem kerülhet közönség elé.
1667-ben háború tör ki Franciaország és Spanyolország között. A király maga is a harctéren van, a befolyásosok, előkelőségek körülötte lézengenek. Molière kap az alkalmon és a Tartuffe-öt műsorra tűzi. Óvatosságból megváltoztatja a darab címét és a főszereplő nevét. L’imposteur — Imposztor címen játszák és Tartuffe helyett Panulphe-nek hívják az álszentet. A darab nagy sikert arat. De Páris rendőrfőnöke, Lamoignon résen van és másnap betiltja a darab további előadását. Molière hallatlan merészséggel így jelenti be a közönségnek, hogy az előadás elmarad: „Monsieur Lamoignon ne permet pas, qu’ on le joue.” A merészség a névelővel való játék volt. A pièce (darab) szó a franciában nőnemű és la névelőt kíván. Ilyen formában le névelővel a mondás ezt jelenti: „Lamoignon úr nem engedi, hogy őt játsszák”, vagyis Molière a rendőrfőnököt azonosította a képmutató Tartuffe-el. Molière újra a királyhoz folyamodik. Kérvényét így fejezi be: „Mély tisztelettel. várom, hogy Felséged döntsön ez ügyben; mert annyi bizonyos, nem lesz több értelme, hogy darabot írjak, ha a Tartuffe-ök kerekednek nálunk felül.” A kérés eredménytelen marad. Néhány nap múlva Páris bíboros-érseke pásztor-levelet bocsájt ki az Imposteur néven színre került Tartuffe ellen.
Végra annyi év után 1669-ben sikerült színrehozni a darabot. A jezsuiták és janzenisták (két egymással szemben álló vallásos irányzat hívei) békét kötnek és a kedvező légkörben XIV. Lajos engedélyezi a darab előadását. A siker óriási. Negyvennégy estén át, zsúfolt házak előtt játszották. Az emberek majd agyontaposták egymást a pénztárnál, hogy jegyhez juthassanak. Bossuet, a nagy francia hitszónok szentbeszédeiben élesen támadja Molière-t és támadását a sajtóban is folytatja. A párisi érsek pedig rövidesen elrendeli, hogy minden templomban prédikáljanak a Tartuffe ellen…
Molière 1673-ban halt meg, ötvenegy éves korában. Két pap, kit halálos ágyához hívtak, vonakodott elmenni a Tartuffe szerzőjéhez; a nagy nehezen előkerített harmadik már későn érkezett. A szentségek felvétele nélkül halt meg és ez is jó ürügy volt arra, hogy megtagadják tőle az egyházi temetést, de méginkább az, hogy „istentelen komédiás” volt. A hercegérsek így válaszolt Molière feleségének: „Szívesen megtennék mindent, de maga tudja, hogy néhai férje, mint színész, egyházi átok alatt áll.” És a polgári hatóságok? A polgári hatóságok a temető árkába akarták eltemetni őt. Végül a király oldja meg a kérdést. Magához rendeli a párisi érseket. A főpap elmondja, hogy Molière-t nem lehet szentelt földbe temetni. „Milyen mélységig szentelik meg a földet?” — kérdezi a király. „A sír mélyéig, négy lábnyira” — feleli az érsek. „Temessék hát Molière-t öt lábnyi mélyre” — dönti el a vitát XIV. Lajos. 1673 február 21-én este temették el, mint első életrajzírója, Grimarest írja “…a nép sajnálata kísérte sírjába”.
Molière halála után tovább éltek művei. A Tartuffe is évszázadok óta szól szenvedélyes erővel az álszentek, képmutatók ellen. A XVIII. században meginduló magyar színjátszás megismeri, megszereti, játssza Molière műveit. A Tartuffe is színre kerül a Nemzeti Szinház színpadán. A kiegyezés utáni Magyarország, majd az ellenforradalmi rendszer színházi világa igyekezett halkítani a nagy író és halhatatlan komédiás éles bíráló hangját. A felszabadulás után a Tartuffe is újjáéledt. A Nemzeti Színház művészei, vidéki színházak tájelőadásai, később a Faluszínház, majd öntevékeny csoportok játtszották szerte az országban, tükröt tartva a közönségnek: lássátok és ismerjétek fel az álszenteket, képmutatókat.
Mert ebben a végtelenül mulatságos, pergőritmusu darabban lényegileg nagyon komoly harc folyik és dől el. Két világ áll egymással szemben a túlzott egyházi elfogultságtól elvakult, behálózott maradiak értelmetlen, hazugságokkal teli tábora, és a józanok, tisztánlátók, haladók, friss életerős világa, amely minden nehézség ellenére diadalt arat a darab végén. A két világ egy családon belül ütközik össze, amely talán harmonikusan egyetértésben élhetne, ha nem húzna közéjük mély árkot, választóvonalat Tartuffe, a befurakodott szélhámos. Egy szép napon megjelent Orgon derűs, vidám otthonában ez a szemforgató álnok, megérezte a ház gazdájában a jó talajt szélhámosságai számára és ettől kezdve beborult az ég Orgon házának józan, szabad, friss életet kedvelő tagjai fölött. Mit akar ez a Tartuffe? Dologtalanul másokon élősködni, megkaparintani mindent, amit Orgon ostobasága lehetővé tesz számára: vagyont, leányt és a nagyon szép asszonyt, akire különösen fáj a foga. Céljai tehát a lehető legerkölcstelenebbek, legmocskosabbak. Arcátlan merészséggel éppen ezért a megváltó erényesség, buzgó vallásosság, a világi hívságoktól borzadó szent áhítat köpenyébe burkolózik és így játssza megtévesztő játékát a háziak előtt. Persze, ehhez a játékhoz kitartás és nagy önfegyelem kell. Tartuffe-ben megvannak ezek a tulajdonságok, ezenfelül igen éleseszű és raffinált, mint általában a szélhámosok. Ennek ellenére kit tud megtéveszteni? Orgon-t és anyját, Pernelle asszonyt, akik elvakultságuk, szűk látókörük folytán, szinte kínálkozó prédaként várnak Tartuffe-re.
Pernelle-né rosszindulatú öregasszony, aki nem szereti a fiatalok pezsgő kedvét és a rossz szomszédok mende-mondája fontosabb számára, mint a boldog élet. Mindenkiben hibát keres, ezért boldog, hagy Tartuffe, aki szintén örökké ostorozza a ház lakóit, ott él velük. Fia, Orgon, szerencsétlen áldozat. Önmaga ostobaságának, hiszékenységének áldozata. Vakbuzgó ember, aki képes egy ilyen jött-ment szemforgatóra feltenni egész életét.
Hite nem tiszta és nem lehet elmélyült, mert akkor nem érthetne egyet Tartuffe zavaros ájtatosságával. Elvakult, elbutított lény, aki jobban hisz rögeszméjében, mint abban, amit saját szemével lát. Nem veszi észre a csapdát, amelyet Tartuffe állít neki, hanem idvezült mosollyal készül beleugrani és magával akarja rántani egész családját. Természetesen ellenállásra talál. Lánya, fia, felesége, sógora, szolgálója tisztán látnak. Ennyien vannak a józanok közül és csak két félrevezetett. A helyzet mégis súlyos, mert az 1660-as években vagyunk, mikor a családfő szava életet és halált, szerelmet vagy boldogtalanságot döntött el megmásíthatatlanul, az ellenállás legkisebb lehetősége nélkül. Orgon ellen mégis összefognak a fiatalság, a józan ész pártfogói és igyekeznek részben leleplezni Tartuffe-öt, részben boldogsághoz juttatni Mariannát és Valért, a két fiatal egymásra vágyó szerelmest, akiknek házassága elé szintén Tartuffe számító terve állít akadályt.
Dorina tesz legtöbbet a jó ügy érdekében. Nagyszerű talpraesett lény. Valahányszor színre lép, úgy érezzük, mintha friss levegő jönne az ódon, elavult-légkörű házba. Lényében látjuk megtestesítve a nép egészséges, józan ellenállását, életrevalóságát, azt a mindenen keresztül sugárzó optimizmust, ami leleményessé, derűssé és bizakodóvá teszi a legnehezebb helyzetekben is. Nélküle reménytelen lenne Marianna és Valér helyzete, mert ők bár vágynak a szerelemre és a szabad, boldog életre, bár tudják, honnan jön a gonosz akarat, amely keresztezi útjukat, nem elég önállóak ahhoz, hogy felvegyék a küzdelmet. Dorina bátorítja őket, tartja bennük a lelket, ő látja el jó tanácsokkal a szerelmeseket, bátran kiáll értük és szembeszáll Tartuffe-al, amikor elérkezettnek látja az időt. Marianná-t és Valér-t úgy kell megítélni, mint polgáriasodó koruk jellegzetes alakjait. Vágyódnak a szerelmes, szép, szabad élet után, de még nem sokat tesznek érte.
Még nincs itt a forradalom ideje, amely majd halomra dönti a szemforgatók, a vallással és hittel visszaélők, a tekintéllyel rosszul gazdálkodók egész világát, de előszelét már érezzük. Ennek a közeledő forradalomnak kritikája, a tarthatatlanságokkal szemben való igazságos ítélete csendül ki Cleante szavaiból, aki a darab egyik leghaladóbb figurája. Minden szava józan, nyugodt, sugározza a tiszta észt és a kritikával élő ember világos látását. Néhány évtized múlva az ilyen emberek értették meg Rousseau-t, Voltaire-t, Diderot-t és álltak meggyőződéssel, hittel a haladás, a forradalom ügye mellé. Húga, Elmira szintén mindent megpróbál, hogy józanságra bírja férjét. Rendelkezésére álló fegyvereit használja fel, nőiességét, szépségét, melynek Tartuffe túlságosan nagy tisztelője. A teljesen mániákussá vált Orgon-t, akiről leperegnek Cléante hűvös, józan, tiszta észt sugárzó érvelései, és fia meggyőző szavai, csak Elmira nagyon is kézzel fogható bizonyítása tudja kijózanítani, amihez a darab végén hozzájárul Lojális Úr, majd a Rendőrtiszt felbukkanása és Orgont a vígjáték befejezésekor olyannak látjuk, amilyen Tartuffe megjelenése előtt lehetett. Csak okosabbnak egy nagy tanulsággal.
Moltière-t a Tartuffe egyik előadása alatt meglátogatta egy kiváló drámai színésznő, Madame Champmeslé. Molière-nek, aki Orgon szerepét játszotta, éppen nem volt jelenése és öltözőjében pihent. A színpadon folyt az előadás, behallatszott a játék szövege. Beszéd közben egyszer csak kipirult, szeme villogni kezdett, pír öntötte el arcát, majd szenvedélyesen felkiáltott: „Te kutya, te hóhér, te!” — és öklével fejét verte. A színésznő ijedten nézte ezt a dührohamot. „Bocsássa meg kitörésemet” — szólt Molière — “de ide hallom egyik színészem dikcióját, szörnyű, ahogy beszél, ha verseimet, édes gyermekeimet így kerékbe törik, szenvedek, mintha a pokol tüzében égnék.” Az ízig-vérig színházi embernek döntően fontos volt, milyen darabja előadása. Gondoljunk erre a kis epizódra, ha a Tartuffe-re készülünk. Molière zsenije iránti tiszteletünket komoly, alapos, felkészült előadással bizonyítsuk be.
O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O