Igen! Már első ránézésre is feltűnik, hogy nekünk magyaroknak legalább két hazánk van: az elsőt (mai ismereteink szerint) I. István alapította i.sz.1000-ben, a másikat Herzl Tivadar tervei alapján 1947-ben ágyazták bele a történelembe. A kivitelezésben itt is ott is sokan közreműködtek – de a terv (a lényeg!) az eredeti Hungaricum!
Mindkét ország szakrális alapokon szerveződött: előbbi szellemi alapja egy 2000-éves júdeó-keresztény konstrukció, míg az utóbbi a több mint 3000 éve változatlan gyökerekhez nyúlt vissza. Ennyi a lényegi különbség.
A Mag-népe időközben alaposan szétszóródott. Mindkét ország alapvetően nyitott sok nemzet fiai és lányai számára (egyik sem bezárkózó nemzet-állam!). Máig kutatják az okát, hogy vajon ez lenne-e a sok tehetséges honfi magyarázata mindkét hazában – vagy valami más?
Hadd kutassák. A lényeg, hogy bárhol éljen is az ember, ugyanazt a közös megváltót várjuk. Aki pedig netán nem várja és zavarja az alkotmányunkban a himnuszunk első sora, (vagy egyik ország sem szimpatikus neki) az alapíthat egy harmadik országot akár. (Az Unió támogatására máris bizton számíthat!)
Reálisan nézve bele is férhet az időbe (és tehetségünkbe!), hisz ez a régóta várt szabadító végeérhetetlenül késlekedik…
Ezért azután a gondok, bajok mindenhol csak szaporodnak. Még az “új-hazában” is.
A gondok elől persze “el lehet menni” – hogy klasszikussá vált miniszterelnökünket idézzem. Ugyan a “kitántorgás” nem az ő idejében kezdődött (ő csak újra forgalomba hozta), és így mára már a magyarok az egész világon otthon érezhetik magukat Amerikától Izraelig (és ez így van rendjén).
Még akár Rómában is, ahol 4000-éves obeliszk körül révülhetünk.
Egy azonban bizonyos – bárhol is legyünk – mostanában unatkozni nem fogunk: “tehetségeink” gondoskodnak róla…