“Embert egyedül az idő mutatja meg,
míg a hitványra első percben ráfigyelsz.”
(Szophoklész)
A Biblia Erzsébete óta – aki elsőnek tudta meg az örömhírt(!), sok híres Erzsébetről tudunk, de egyik sem emelkedik úgy ki a “rózsa asszonyainak” sorából, mint Árpád-házi (szent) Erzsébet. Áldozatos életének példája nagy tiszteletet ébresztett egész Thüringiában – ahová négy (!) éves korában került. Hogy mekkora hatással volt környezetére, azt mi sem mutatja jobban, minthogy a mai napig is elevenen őrzik emlékét – második hazájában is. A XIII. század gyermeke volt, aki az Árpádok “zsenge hajtásaként” beoltatott a “vad” germán környezetbe – ahol bizony a vagyonért való marakodás volt akkoriban a jellemző (még a rokonok körében is!) – nem az önzetlen segítőkészség. Erről történelmi adatok vannak.
Azután teltek-múltak az évszázadok, és az “Örök Asszony” egyszer csak megjelent a német költőfejedelem, a közeli Weimarban alkotó, Johann Wolfgang von Goethe halhatatlan soraiban is:
Alles Vergängliche Csak példázat nekünk
Ist nur ein Gleichnis, Minden mulandó,
Das Unzulängliche És elérhetetlen
Hier wird’s Ereignis. Minden való.
Das Unbeschreibliche: Leírhatatlan itt:
Hier ist es getan. Minden eljövő
Das Ewig-Weibliche De aki megszüli:
Zieht uns hinan. Csakis a NŐ!
Emlékezzünk most az Erzsébetekre Dümmert Dezső: Az Árpádok nyomában c. könyvéből megidézve Árpádházi Szent Erzsébetet (és korát). Erzsébet életéről készült egy kiváló DVD is!
A felvételek Wartburg várából valók – ahol Erzsébet után pár száz évvel Luther lefordította a Bibliát.
O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O
A leány, akivel II. Endre és Gertrúd megajándékozták az egyházat és a hivők közösségét, már négyesztendős korában elkerült Magyarországról. Az egész keresztény világban oly gyorsan elterjedő hirneve elsősorban annak a körülménynek tudható be, hogy olyan területen élt, mely közvetlenebbül volt bekapcsolva az európai szellemi élet fejlődésébe. Német földre ment, a thüringiai őrgróf fiával jegyezték el már korán, aki örökölte apja méltóságát. Lajos őrgróf 1221-ben nőül is vette a wartburgi udvarban nevelkedő Erzsébetet. 1227-ben Lajos meghalt. Az özvegy Erzsébet a Rajnához, Európa szívéhez közelebb fekvő területen, a hesseni Marburgban élt és halt meg 1231-ben. Itt terjedt el különös életének hite, és itt történt sírjánál az a számtalan esemény, melyet a legendaírók „miraculum”-nak, csodának neveznek.
Az Árpád-házban másodszor ismétlődött egy különösség: miként egykor Szent István, most II. Endre is megérte még — sőt, mindenkinél jobban—, hogy tulajdon gyermeke még az ő életében legendás alakká vált. Míg azonban Szent Imre hírneve aránylag lassan terjedt, és igen kevéssé jutott túl az ország határain, Erzsébet már halála után négy évvel a kanonizáltak közé jutva, szinte ismertebb volt külföldön, mint Magyarországon. De azért saját hazájában is gyorsan terjedt a tisztelete, hiszen ide tért vissza halála után két magyar szolgája, akik sok mindenről közvetlen élmény hatása alatt tudtak beszámolni.
A hírnév magva azonban mégiscsak a német birodalmi városok társadalmi talajából nőtt ki. Egyén és közösség, személy és társadalom kölcsönhatásából bontakozott ki a legmodernebb eszmetörténeti jelenség, a XIII. század megújult misztikájának jegyében.
Már utaltunk arra, hogy a XII. században, a cluny szellem elhanyatlása után Szent Bernát fellépése új belső átélést, vallásos élményt adott a maga szigorú aszketikus misztikájában a keresztes háborúk korának. Csakhogy azóta ismét változott az idő. Az egyházi szervezet hierarchikus, és a feudális társadalom arisztokratikus berendezését kísérő szerzetesi szellem, mely a remeteség magányával párosította a világtól való teljes elfordulást, a belső, vallásos élményben nem maradt meg teljes egészében a római szentszék által kijelölt, és a hivatalos, egyházi tanítás által hirdetett úton. A városfejlődéssel kapcsolatban előretört a polgárság jelentősége, a szélesebb néptömegek szerepe. Az a mozgalom, melyet nyugaton keletkezési helyéről, a francia Albi városáról az albigensek eretnekségének neveztek az egyházban, tulajdonképpen keletről származott, onnan, ahol Róma fősége sohasem érvényesült, és ahol a latin szellem racionalizmusával szemben mindig tágabb tere volt az érzelmeknek, és a kötetlenebb szellemiségnek. A mozgalmat a Balkánon is megtaláljuk, ahová görög földről került. Itt bogumileknek vagy patarénoknak hívják őket.
Az eszme és az élmény szövevényes utakat tett meg. A hivatalos tanítás aszkézisét mélyítette el, hogy végül a társadalom és intézményeinek berendezkedése ellen forduljon. Mint világnézet, tulajdonképpen a legszélsőbb idealizmus volt, az anyag létének teljes megvetése, sőt létezésének tagadása. „Az anyag csak látszat”; a görög, platonista ihletésű IX. századi „racionalista-misztikus” teológusnak, Eriugenának erre a klasszikus tételére is jól tudtak hivatkozni, akinek munkái a latin kolostorokban ekkor már mindenhol el voltak terjedve. Ez a felfogás csak a szellemet tartotta egyetlen, igaz valóságnak, míg a matériát csak a szellem adta kisugárzás járulékos, mulandó elemeinek, a mennyiség (quantitas) és minőség (qualitas) Istenből kisugárzó, de bármikor újra szétbomló, anyagtalan lélekké lényegülő csoportosulásainak. Ezen az alapon az eszme rajongói teljesen megvetették a testet, az egész anyagi világot. Eddig a pontig a mozgalom csak elméleti-teológiai alapon tért volna el a hivatalos, keresztény tanítástól, s ebben is csak hajszálnyira. Az egyház ugyan mindig hirdette az Istentől teremtett anyag létezését, sőt, a test megdicsőülő feltámadását is. A gyakorlatban azonban a szerzetesi szellemű aszkézis a testet az eredeti bűn megromlott eszközének tekintette, s halandó mivoltában ugyancsak megvetette, a látható világról a láthatatlanra helyezve a súlyt. Az új mozgalom azonban a maga eszméjében következetesen rombolt: a test, és az anyagi Világ megvetése kapcsán mindent megvetett, ami látható, testies formában valósul meg. Nemcsak az embert, a biológiai funkciókat, hanem az intézményeket, a házasságot is. A keresztény társadalomra veszélyes irányba azonban akkor fordult, amikor az egyházat és szervezetét, felépítését, a hit terjesztésének eszközeit, épületeit, a templomokat, a szentségeket, és az egész hierarchiát is elvetette, mint „anyagias” megtestesüléseket. Mivel pedig az anyagi világ létező valóságát mégsem lehetett megtagadni, és anyagtalan szellemek módjára élni, a mozgalmat csakhamar — ellentmondásként — kicsapongások kezdték kísérni. Csak az intézmények és a hierarchia megvetése bizonyult eszméikben következetesnek.
Az egyház, a szentszék hamar felismerte a veszélyt. Mát III. Ince pápa úgy látta, hogy a Balkánon új keresztes hadjáratta lenne szükség, már nem a mohamedánok, hanem a „bogumilok” ellen. A szerb területeken, Boszniában különösen elhatalmasodott a mozgalom. és már Imre király igyekezett politikai uralmának megszilárdításával összekötve, e területek lakosságát a latin egyházba terelni. Ezért volt vele szemben türelmesebb a pápa is, a palesztinai keresztes hadjárat elhalasztásának kérdésében. A mozgalom ereje azonban nem tört meg, sőt, a papok között is hódított, maga Bosznia püspöke sem akart, vagy tudott ellenük tenni.
A mozgalom hívei nem ismertek tekintélyt, papi, vagy püspöki hatalmat. Úgy értelmezték, hogy az apostol utódlás nem az egyház által hivatalosan felszentelt papok kiváltsága, hanem bárki lehet apostol-utód. aki érzi magában a kegyelmet. Egymást avatták fel kézrátétellel, de nem ismertek el maguk fölött hierarchiát, egyházi rendet, és ami még lényegesebb: nem ismerték el a karizmatikusok egyház által felülbírált kiváltságát. Ők magukat tartották karizmatikusoknak tulajdonképpen: tömegmozgalmat csináltak abból, ami korábban csak személyes kiváltságként jelenhetett meg.
Nem nehéz felfedezni, hogy valójában a reformáció előhírnökei voltak, a polgárság előretörésével párhuzamosan. a feudalizált egyház ellen fordulva. Társadalmi mondanivalójuk azonban még csak vallási vezéreszmétől hajtva, burkoltan lappanghatott. Még nem tudták megfogalmazni azt, amit majd a XVI. és a XVIII. század a reformációban és a felvilágosodásban. De az is bizonyos, hogy az ősi, keresztény tanítás is adhatott nekik talajt, hiszen a pápaság világi abszolutizmusa a társadalmi hierarchiában, bár kivívta a császár világi hatalma alóli függetlenséget, maga is fejedelemként, hadakat mozgató, világi hatalomként kezdett viselkedni, eltérve pusztán lelki-erkölcsi hatalmától. Dél-Franciaországban, provance-ban valóságos írtóhadjárat keletkezik az albigensek ellen, és III. Ince pápa ekkor szervezi meg az inkvizíció intézményét: a lelki hatalmat képviselő egyház világi megtorlását, mely azonban nem tudott nyugalmat elővarázsolni. Kétségtelen, hogy a tanok alapjában fenyegették az egyház egész létét, de az is kétségtelen, hogy kellő szervezettség, átgondoltság híján az anarchia csiráit is hordozták. Az olyan egyenlőség, melyben mindenki próféta, rövidesen azt eredményezi, hogy senki sem lehet próféta. Egyszerű emberek járták a falvakat, mint „a kegyelem meg szállottjai”.
De mindebben azért volt valami logika: a királyok elvesztették korábban hitt, „apostoli” rangjukat, hatalmuk elvilágiasodott, és az uralkodók személyiség-fejlődése a puszta, leplezetlen világi elnyomás, az abszolutizmus jegyében állt. A gregoriánus egyházszervezet, mely már csak szolgát akart látni a király személyében, most egyszerre a személyiség nélküli tömeggel találta szemben magát: egy „tömeges karizmával “, tömeges apostol-utódokkal. Ez viszont, megfelelő rendezettség híján megint csak individualizmus felé vezetett: a tömegben bárki, saját tetszése szerint magyarázhatta az önmagában felfedezett „kegyelmet”. Ezzel pedig már a tömeg széthullása is elő volt készítve. A mozgalmat azonban nem a teológiai elmélkedés, hanem inkább a társadalmi kritika ereje tartotta ébren, ezért nem vezetett céljához igazán az „eretnekirtó hadjárat” sem.
Egyházpolitikai főség és fegyver egyaránt hatástalannak bizonyult. Sőt, úgy látszott, inkább szítja a mozgalmat, melynek lényege a vallási tanítások magyarázatán túl az egyszerű emberek szembefordulása volt a hivatalos hierarchiával. Nem is a pápai kúria, s nem is valamelyik királyi udvar körében született meg a hitbeli eltérés megszüntetésére az igazi gyógyszer. Két új szerzetesrend alapítója találta meg az utat, olyan személyek, akik a mozgalommal szemben nem a társadalmi-hierarchikus fölény köntösében jelentek meg. Szent Domonkos, spanyol földről érkezve Rómába, hirdette először, hogy nem lóhátról, hanem gyalog és mezítláb kell téríteni, alapját vetve ezzel a domonkosok kolduló rendjének, akik nem vagyonra, hanem a nép adományaira támaszkodva, hasonlóan egyszerű emberekként járták be az országokat. A másik, népszerűségben még nagyobb hatású rendalapító Assisi Szent Ferenc volt, az előkelő származású Domonkossal szemben maga is polgári származású, életmódjában pedig egészen egyszerűen a nép fia és gondozója. A franciskánusok voltak a másik kolduló rend, arra hivatva, hogy az egyház pompája és gazdagsága miatt megbotránkozókat igyekezzenek a kereszténység eredeti, egyszerű szellemében visszaszerezni, az elveszett hívek helyett pedig újakat tartani a keresztvíz alá.
E két rendalapító is misztikus volt, akár Szent Bernát, csakhogy különösen Szent Ferenc esetében nagy a különbség. Míg Bernát az öszvére nyakára hajtott fejjel haladt át a szép tájakon, hogy ne lásson semmi szépséget a világból, Ferenc bátran hirdette a látható, az anyagi világ szépségét is. Nemcsak a tájat, a növényeket, hanem az állatokat is szerette, az emberi társadalomban pedig a szegények, az elnyomottak fokozott megbecsülését hirdette. Rendjének szervezete nem maradt meg pusztán a szerzetesi életre szántak körében, hanem átnyúlt a világiak körébe is: úgynevezett „harmadik rendje” azok számára is közel hozta a vallásos élményekkel kísért életet, akik a világban maradtak és nem kötelezték magukat szerzetesi szabályokra. Ennek a „harmadik rendnek” keretei között találta meg végül életcélját II. Endre leánya, Erzsébet is.
Dehát új volt-e valójában ez a XIII. századi misztika? Nem, csak új köntösben nyújtotta a régit, az eredeti keresztény tanítást. Ez az új köntös azonban a maga társadalmi hatásában lényeges volt. Hiszen az Istennel való találkozás, a kegyelemmel való megajándékozottság érzése voltaképpen a régi, karizmatikus gondolat újjáéledése volt.
Míg azonban korábban, a Karoling-időkben, vagy a román korban ez az eszme a társadalmi valóságban túltengett a hierarchikus gondolatban, és elsősorban a királyok „Krisztus helytartóságát”, majd pedig a pápa és a püspökök hatalmát domborította ki, most, úgy látszott megint, hogy a titokzatos, „a láthatatlan kenet” akadály nélkül eláraszthat mindenkit, tekintet nélkül foglalkozására vagy származására.
A királyi hatalom elvilágiasodása kellett hozzá, hogy a karizmatikus gondolat most a társadalom alsóbb rétegeibe is le tudjon hatolni. Mint valamikor a kezdetben, amikor a kereszténység az antik birodalom társadalmi hierarchiájában még „a rabszolgák vallása” volt. Természetesen: a feudális társadalom felépítése azért változatlan maradt, de a vallási eszmék révén új és új tömegek jutottak olyan öntudathoz, mely később azután határozottabban fordult politikai irányba is. éppen a misztika révén, most az emberi személyiségre is nagyobb fény derült. A román kor univerzalizmusa után a gótika már a sajátos, finom megkülönböztetések alkalma. A székesegyházak boltíveiben, oromdíszeiben és a háttérből kiváló, karcsú szépségükben égbenyúló szoborfigurákban éppúgy, mint asz emberi személyiség teológiai és filozófiai újraértékelésében.
Ezt a finomodást jelzi többek között a nők szerepének előtérbe kerülése is. Nemcsak a világi műveltség, a lovagkor, a trubadúrok irodalma növelte a nők jelentőségét, hanem most a vallásos élet új tartalma is. A Rajna-vidék apácakolostorai valóságos új forrásaivá válnak a misztikának. Bingenben, a Rajna partján él már a XII. század végén Szent Hildegard, a fejedelmekkel levelező, híres bencés apátnő, aki intuitív módon tanul meg latinul, látomásokban éli át a bibliai eseményeket, melyeknek leírásával nagyhatású irodalmi tevékenységet fejt ki. Tőle származik például a művészetnek — melyről az antik világ lehanyatlása óta nem gondolkoztak különös áhítattal — olyan meghatározása, hogy ez eredetileg „a bűntelen ember paradicsomi képessége volt”.
A modern ember számára természetesen már idegenül hatnak ezek a gondolatok. De való, hogy a nők fontos szerepre jutása a misztikában, a karizmatikus kegyelmekben része volt egy történeti folyamatnak, mely a társadalomfejlődéssel párhuzamosan, illetve annak felépítményeként, mint a személyiségfejlődés története fogható fel. Voltaképpen nem más ez, mint a hivatásrendek további fejlődésének finomodása, újabb elágazása. A királyi hatalom elválva a papság és a prófétaság hivatásköreitől, ezek, magukban maradva most szintén szétválnak, elágazódnak de ugyanakkor új összeköttetéseket is teremtenek a látnok és áldozatbemutató szerep között. A kolostorokban élő, misztikus apácák és a kolostorok körül tömörülő, félig a világban maradó, a „harmadrendűekhez” hasonló beginák tulajdonképpen a régi, prófétai hivatás örökségelemeit egyesítik magukban a papi hivatás áldozatbemutató jellegével. Nem úgy, mint a férfiak, a kultusz papjai, akik a szertartást végzik, hanem úgy, mint azok akik saját életüket, pontosabban: saját személyiségfejlődésüket mutatják be „áldozatul”.
Csak erre lehet gondolni, ha a kor forrásanyagát és a legendairodalmat tanulmányozzuk. A „Krisztushoz való hasonlóság” régi eszméje nem változott, csak finomult, rétegeződött. Nemcsak eszméjében, gyakorlatában is. Most, hogy az irodalom is fellendül, és a misztikusok maguk is tollat fognak, rajzolják elő megint, a régi hármas tagozódásban a misztikus személyiségfejlődésének fázisait. Ebben első a „via purgativa”, a tisztulás útja, az áldozatbemutatás kezdete, a nagy szenvedések vállalása, melyek árán az érzékek, a természetes, világi ösztönök világától lassan elszakadnak. Második a „via illuminativa”, a megvilágosodás útja, mikor a rájuk boruló sötétségben lassan kezdik megsejteni annak az értelmét, ami velük történik. Végül a „via unitiva”, az egyesülés útja, a szeretet beteljesülése Istennél. Ez az „egyesülés”, az eksztázis már a hellenisztikus, nem keresztény szemlélődőknél, mint például Plotinosnál, fellelhető, s gyökerében ez is a görögség hatásaiból táplálkozik, a platonizmuson keresztül. A XIII. századi női misztikában azonban, mint „a lelki jegyesség” motívuma új jelentőséget kap.
Különös, hogy az Árpád-ház személyiségfejlődése milyen érzékenyen reagál, s szinte azonnal, minden más dinasztiát megelőzve, a kornak erre az új szellemi áramlatára is. A XI. század férfi-egyéniségeinek súlyosan parancsoló, szűzien tartózkodó és lovagiasan nemes megjelenései után most a nők tűnnek fel úgy, mint akiket a „láthatatlan kenet” megérintett. Előképüket láttuk már a XII. század derekán, az admonti bencés zárdába lépő Zsófia hercegnő személyében, aki német jegyesének rokonságától megalázva talál a zárda menedékére. De külön hangsúlyozza bátyjának, hogy „nem emberi” indításra cselekedett, hanem „ama Nagy Tanács angyala” intette.
II. Endre leányának, Erzsébetnek sorsa sokban hasonló ehhez. Ő is vele ellenségesen érző, német rokonság környezetébe jut, férje azonban, Thüringiai Lajos, őszintén szereti és megvédi. Erzsébet kálváriája akkor kezdődik el, amikor 1227-ben férje II. Frigyes császár palesztinai hadjárata során meghal. De neki még egy zárda menedéke sem jut, férje rokonsága az utcára kergeti, bár közben három gyermek anyja lett. Igaz, a fiatal asszony különös dolgokat művelt, melyet mindenfajta környezetnek nehéz lett volna megemészteni: számlálás nélkül szórta a pénzt a szegényeknek; bár bőven sajátjából költött, hiszen Magyarországról rengeteg ajándékkal indították útnak, és még utána is érkeztek az adományok. Az sem volt egészen megszokott, hogy undort keltő betegeket ápolt, sőt, egy bélpoklost távollevő férje ágyába is belefektetett. De ekkor már víziók, látomások között kezd élni, földi életét csak áldozatnak tekinti, és hálás minden megalázásért.
Sorsának alakulását azután Marburgi Konráddal való megismerkedése dönti el. A híres franciskánus prédikátor kemény, aszkétikus lelki vezetése alatt Thüringiából átkerül Marburgba. Most már nem az előkelő vár elzárt magányában é1, hanem szabadon a szegények, az elnyomottak, a betegek között, akiket minden módon segít, istápol, enyhít kínjaikon és ínségükön, amennyire teheti. Apjának, a magyar királynak követei éppúgy felkeresik őt is, mint II.Géza követei Zsófiát, és hívják haza Magyarországba, megtudva szomorú életviszonyait. De ő sem tér haza: Marburgi Konrád irányítása mát eldöntötte a sorsát. Bár nem lesz apáca, lelki vezetőjének feltétlen engedelmességet fogad, aki igen szorgalmas és találékony „a bűnös test” megtörésében, a böjtök és a korbácsütések kiszabásában.
Végigjárja a karizmatikusok útjának három fázisát, mint áldozatbemutató: ezzel a tudattal é1. Egy ízben megjelenik álmában anyja, a pilisi erdőben meggyilkolt Gertrúd. Térden állva, sírva könyörög imáiért, hogy szabadítsa meg szenvedéseitől, mert bűnösen élt. Erzsébet imái, vezeklései után ismét megjelenik neki, most már boldogan tudatva, hogy megszabadult. Másokért is így imádkozik, ezek az ő boldogságai. Míg apja és a többi király, meg a többi hatalmas kénye-kedvének, szeszélyeinek é1, ő mindent tűr, mindent szenved. S mivel tudják, hogy király leánya, ezzel még nagyobb hatást ér el, mintha szolgálósorba születik.
A kor szelleme is formálja, kétségtelen, de már születésétől benne van egy bizonyos hajlam magva, valamilyen gén, mely az örökléstani kutatások körébe tartozik. Kislány még, amikor játék helyett már inkább a templomot keresi. Menyasszony még, mikor a kor szokása szerint, a misén hercegnői diadémmal, ékszerekkel vesz részt rokonsága társaságában. De ő az egyetlen aki — amikor a pap felmutatja az ostyát, Krisztus testét — leteszi fejéről a koronát, megválik ékszereitől, mert restelli a saját, esendő, társadalmi kiváltságának hiú jeleit „az örök király” színe előtt.
Amikor Erzsébet huszonnégy évre terjedő élete az önkínzások, a vállalt áldozatok, és nem utolsósorban Marburgi Konrád hajthatatlan szellemű lelki vezetése alatt befejeződik, sírjánál pedig megindulnak a legendás események, korának vallásos, de hierarchikus gondolkodású közvéleménye úgy tekinthetett rá, mint aki a letett hercegnői korona helyett az „égi jegyesség” koronáját nyerte el. Tanulság volt ez nemcsak a széles néptömegeknek, hanem a gazdagoknak, de leginkább saját családjának, a magyar dinasztiának, ahol a király-típusú szentek kora már lejárt, de Erzsébettel feltűnt a karizmatikus életnek egy új, korszerű formája, mely a társadalmi előkelőség és rang megvetésére figyelmeztetett.
Mindent tűrt, mindent elszenvedett, alázatosan fogadta Marburgi Konrád korbácsütéseit is, és legendája szerint könnyen, boldogan halt meg. De arról is maradtak fenn adatok, hogy sajátságos lelkületű franciskárius vezetője, amikor maga is elérkezett a vég küszöbére, tanitványával ellentétben nagyon is ragaszkodott az élethez. Kegyetlenségeit megsokallva ugyanis mint kinevezett főinkvizítort később megölték, hiába kérte, hogy kíméljék életét. Erzsébet azonban hálás volt neki, mint mindenki másnak is, aki segítette áldozattá változtatni az életét, és elfelejtetni hercegnői koronáját.
Erzsébet tisztelete már apjának utóda, testvérbátyja: IV Béla király uralkodásától kezdve meghonosodott Magyarországon, a családi kapcsolat miatt, bár négyéves kora óta német földön élt. Szent Istvánnal, Imrével, Lászlóval és — később — Margittal együtt, egyformán tisztelték. A Karthauzi Névtelen, a szemlélődő magányban élő ismeretlen szerzetes róla is írt a mohácsi csata idején, és életével kapcsolatban Szent Gergelytől idézett egy mondást, a világi örömökről:
„Mind addéglan édes és gyenyerűséges, míg ember vele él, és az lelkieket nem kóstolta. De mikoron az lelkieket meg kóstolangya, ottan minden testi és ez világi dolog ízetlen lészen és dohos, mint az gané.”
O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O