Kedves “hálótársam”!
Eljött a búcsú ideje, igazán köszönöm a közös “utazást”. Az elmúlt kilenc hónap alatt „elkövetett” bejegyzések itt maradnak mementóként – hogy a később érkezők se unatkozzanak -, de újabb “útleírás” már csak elvétve kerül a naplóba.
Kilenc hónapja kezdtem – ez egy magzat kihordására is éppen elég – , de kilenc még gombócból is sok. A továbbiakban már egyéb elfoglaltság miatt, a szavak szaporítására nincs idő. Amit fontosnak gondoltam, azt úgyis leírtam már – és egyébként is: egy idő után a sok beszédnek sok az alja (egyre inflálódnak a szavak is!), és már csak a tettek számítanak – hogy “ki a legény a gáton”! Kinek van elég “lámpaolaja”… Ki az, aki felkészült és helyén az esze – amikor a part szakad. Stb.stb.
Tehát most “le is út – fel is út”. Mindenki (még) szabadon választhat:
Minden útelágazáshoz (factus) érve, két lehetőség előtt áll a halandó: vagy a csábító külsőségek útját választja – vagy figyelve a belső hangra is – egy nehezebb, megpróbáltatásokkal teli, de “felfelé” tartó utat választ. Előbbi esetben az előrelátás hiánya (inprudentia) az első lefelé vezető lépcsőfok. Ha egyszer az ember erre rálépett, akkor már sorban jöhetnek a féktelenség és a mértéktelenség (intemperantia) lépcsőfokai. Könnyelműen és meggondolatlanul (levitas) lehet venni a továbbiakat – ahonnan már örök utitársul szegődik a lustaság (inertia) is – minden változtatás biztos “ellenszere”.
Az időközben felvett és kialakult ferde szokások (prava consuetudo) – az “ördög ösztökéje” megteszik ami még hátra van, ebben az állapotban “taszigálják” a sírig. Vagyis örökké ez vár rá…
(Dante – forditotta: Babits Mihály)
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam…
Szóval bármikor kerülhetünk válaszút elé. Akik rendületlenül felfelé kapaszkodnak, azokkal majd – reményeim szerint – úgyis találkozunk! A többi pedig lényegtelen. Az is, hogy a gonoszok kezeinek csinálmányai (Jel.9,20) még az idén, vagy csak jövőre mondanak-e majd csődöt? Egy biztos: a természet tudja a dolgát! Az uszítók és háborúságot szítók egyszer csak magukra maradnak. Az sem érdekes, hogy mit cselekesznek még éppen utoljára… (Jer. 5,30-31) Láthatóan már fogytán az ötleteik és az “élet”-terük.
Forog a kerék. Le is út – fel is út… Egy bizonyos – mint ahogyan a “régi ábra” mutatja – a négy sarkalatos erény gyakorlása, (a meddő siránkozás helyett!) bizonyosan segíti a tovább “kapaszkodókat”. Ne feledjük, ezek mindenkinek fogódzók(!): az előrelátás (prudentia), az önmérséklet (temperantia), a rendíthetetlenség (fortitudo) és az igazságosság (iustitia)”.
Most az a várakozási idő (szétválasztás?) van az emberiség számára, amikor sokaknak elfogy a “lámpaolaja” (Mt.25). A felélt anyagi – és főleg szellemi – tartalékok fogytán, értelmetlenül, reménytelenül és céltalanul sodródnak a képmutatás és az önzés örvényében lefelé. A “lámpást” akkor kell beszerezni – amikor még világos van! Késő úszóleckére jelentkezni egy süllyedő hajón! Még úszni tudóknak is veszélyes egy hajótörés – lásd Titanic. Ki tudja, hogy ki éri meg a Kárpátia segítségét?!?
A fáradóknak, lankadóknak – de még reménykedőknek – azonban van itt egy költemény búcsúzóul, amit Vörösmarty a kiegyezés előtti keserves időszakban írt (1855), de nem fejezett be. Gondolom bocsánatos “parafrázis”, ha most a harmadik évezredben – a szellem nagy ujjászületésének hajnalán -, valaki ezt megteszi (dőlt betűs rész!):
FOGYTÁN VAN A NAPOD…
Fogytán van a napod,
Fogytán van szerencséd,
Ha volna is, minek?
Nincs ahova tennéd.
Véred megsürűdött,
Agyvelőd kiapadt,
Fáradt vállaidról
Vén gunyád leszakadt.
Fogytán van erszényed,
Fogytán van a borod,
Szegény magyar költő,
Mire virradsz te még.
Van-e még reménység?
Lesz-e még hajnalod?
Férfi napjaidban
Hányszor álmodoztál,
Büszke reményekkel
Kényedre játszottál!…
Hányszor élted újra
Szívedben a Tavaszt,
S égi illatokkal
Fűszerezted azt.
Képzeld, jön majd idő,
Kortyoljuk a borunk!
Ama Végső Napon
Kapjuk meg koszorúnk.
Addig csak próba volt,
Mindahányunk élte,
De az Örök Életet
Nyerjük el cserébe.
Nincs szó a gyönyörre,
Ami akkor támad,
Minden igaz szívben
Megnyugszik a bánat.
Tudod, “lesz még ünnep
Ezen a világon!”…
Az Igazság Napja
Köszönt majd barátom!
A hátralévő időre mindenkinek további “jó szörfözést” kívánok!
Aki akarja, csak keresse továbbra is nyugodtan a Higgs bozont – én befejezésül egy bákói román ember tanácsát ajánlanám inkább: Az 1100 év Európa közepén című dokumentumfilm végén (16. rész: Gyimes) szerepel egy román határőr, aki saját nagyapját idézi, amikor elmondja, hogy “aki tanulni akar valamit az életben, az jól teszi, ha magyar iskolába jár!”
Mindezt ráadásul magyarul mondja el! Ezek szerint hallgatott a nagyapjára, bár hozzáteszi, hogy sajnos ő már nem tudott magyar iskolába iratkozni, mert azokat addigra bezárták Romániában. Nos ilyen emberek őrzik a Kárpátok 1000-éves(?) határait…
Atyák és Fiak! Ehhez nincs mit hozzátenni. Üdv!
