Kalandozás a tudomány történetében

„Embert egyedül az idő mutatja meg,
Míg a hitványra első percben ráfigyelsz.”

(Szophoklész)

— Olaf! Szerinted milyen alapvető tulajdonságokkal kell rendelkeznie annak, aki igazán nagy, már úgy értem konstruktív gondolkodású természettudós? Olaf ölébe ejti a könyvet, amit olvas, szemüvegét orrára csúsztatja és abbahagyja a rágást. (Aszalt fügét csemegézünk mindannyian.) Kicsit bamba képpel mered rám.

— Ezt miért nekem kell tudnom? — Nem kell, csak a véleményedre vagyok kíváncsi. Olaf leteszi szemüvegét, bal szárát rágni kezdi és gondterhelten töpreng. — Pipázzon! — böki ki vigyorogva. — Ne hülyéskedj, én komolyan gondoltam — makacskodom tovább. — Miért lenne ez hülyéskedés? — avatkozik bele most furcsa párbeszédünkbe Robert. — A pipázás igenis hozzátartozik a stílushoz. A pipázás ugyanis életformává asszimilált dohányzás, tehát nem egyszerűen dohányzás.

— Tegyük fel, hogy igazad van — szakítom félbe Robert hosszúnak ígérkező fejtegetéseit.
— A pipázás akkor is csak — legfeljebb! — szükséges feltétele a természettudósnak, de nem elégséges. Ha mindenki tudós lenne, aki pipázik, akkor már túlzottan elszaporodott volna ez az emberfajta.

Rudolf is leteszi a könyvet, amit olvas, kéjesen megropogtatja az asztal tetején nyújtózkodó zoknis lábujjait és ültében félig felém fordul:

— Te, tényleg miért érdekel ez most? — Az utóbbi napjaimban Galileivel és Newtonnal élek együtt. Sok mindent elolvastam tőlük és róluk, amire korábban nem is figyeltem. És számomra mindig is legalább olyan izgalmas volt egy természettörvény, mint az ember, aki rájött, megfogalmazta…

— Nincs törvény! — avatkozott bele a beszélgetésbe ezzel a kategorikus kijelentéssel Alberto. — Pajtikám, nincs törvény! Ezt neked kell leginkább tudnod. A természettudományok szótárából már ki kellene irtani ezt a „törvény” szót. Van tétel, van állítás, összefüggés, amit akarsz, csak törvényt ne mondjál!

— Rendben, csak be ne kapjál, olyan vehemenciával tiltakozol. Most engem különben sem a nyelvészkedés érdekel, hanem az, amit Olaftól kérdeztem.

— Összefügg! — makacskodott tovább Alberto. — Ha törvényt mondasz, szemeim előtt megjelenik Mózes vagy Justitia vagy a Genfi Nemzetközi Bíróság vagy bármi más, csak nem a jámbor és gyermeteg lelkű Newton. Szerintem ugyanis a Newton-féle emberek tudták és tudják leginkább, hogy amit megfogalmaznak, az mennyire nem törvény a szónak a parancsoló értelmében, és mennyire nem törvény a „kizárólagosság” értelmében..

— Helyben vagyunk — kapja el a szót újra Rudolf, most már teljesen szembefordulv velem — Helyben vagyunk. Szerintem ugyanis a természettudós — ha egyáltalán van ilyen élőlény — egyik legfontosabb tulajdonsága a gyanakvás…

— Egyetértek — csattantam fel most én. — Nagyon egyetértek… — De nem mondhattam tovább, mert a beszélgetés most már továbbgyűrűzött és Krisztoforosz is beleszólt:

— Ez az! De nemcsak a természettudósra áll! Minden tudósra, legfeljebb a természettel foglalkozókra fokozottan. De ez természetes is. Hiszen ha valaki néhányszor keresztülverekedte magát a megismerés bármely területének dzsungelén, óvatosabbá válik, mint sem kategorikus kijelentésekkel akarja megfogalmazni, amit látott.

Élénken bólogattam. Pontosan ezt akartam elsőre hallani. Hiszen az egész beszélgetést azért provokáltam, mert napok óta fúrta az oldalamat a második axióma eredeti megfogalmazása: az az óvatosság amellyel Newton a tömeget meghagyta a változás jele mögött. Ezt mindjárt hangosan is kifejtettem. De Olaf most már komolyabban reagált mondókámra.

— Csak nem képzeled, hogy az öreg Newton üldögélt a hintaszékében, vakargatta kedvenc ebének nyakát, és emigyen morfondírozott: „Hát, ha nem változik a tömeg, akkor úgyis mindegy, hogy a delta jele előtt vagy mögött van. De, ha ne adj isten a huszadik század hajnalán egy éles eszű hivatalnok, valami Einstein nevű kitalálja nekem, hogy a testek tömege függ azok sebességétől, akkor a tömeg helye egyértelműen a delta jele mögött van. Inkább én is ott hagyom!”

Élénk derű követte Olaf rögtönzött színielőadását, de Hans leintette őt. — Ha nem is így gondolkodott, de az óvatosság félreérthetetlen jeleként kell értelmezni az ő megfogalmazását.

— Nyilván az életének más mozzanataiban is ott kellett legyen ez az óvatosság, és akkor tetten érhető. Ha csak ebben az egy törvényben vélitek megtalálni, úgy az véletlen is lehet. — ez az ellenzéki vélemény Roberttől származott. Hans öblös hangon felnevetett:

— Meg is találhatod! — mondta — Olvassál a parlamenti szerepléseiről! Mi az, ha nem óvatosság?!

— Frászt! — válaszolt Robert. — Az egyszerű érdektelenség. Mit is várhatott volna olyan elme, amelyik a földi megfigyelésektől az általános gravitáció gondolatáig jutott – az egyszerű parlamenti csetepatéktól.

— Csak semmi fennköltség uraim! Ostobaság lenne a régi torzképeket tovább színezgetni. Newton óvatos volt, Newtont valóban nem érdekelte a politika, de ezekből a momentumokból nem lehet általános tudósképet gyártani! — szállt ringbe ismét Alberto.

— A görögöktől napjainkig különösebb fejtörés nélkül sorolhatjuk azokat a tudósokat, akik igazán figyelemre méltó közéleti emberek voltak. Newton eme tulajdonságának tehát semmi köze az ő „tudósságához”, aminthogy a parlamenti érdektelenségének sincs semmi köze az óvatossághoz. Amit mi óvatosságnak nevezünk most, éppen ővele és más elmékkel kapcsolatban, az óriási erény. Mondhatnám munkamódszer is. Egy olyan munkamódszer, amely sokszor megóv a felületességtől, az elhamarkodott ítéletektől.

Pável, aki eddig csendben hallgatta a vitát, lassan ingatta a fejét, és csak a szemével jelezte, hogy nem bánná, ha egy megjegyzést hozzáfűzhetne a beszélgetéshez. Alberto elkapva Pável tekintetét, felnevetett és teátrális gesztussal átadta a szót. Pável elvigyorodott:

— Ti maradtatok volna szegényebbek, ha nem hallgattok meg. Nos, arról van szó — folytatta komolyabban —‚ hogy ez a tudósgyártás előre elkészített elemekből nem megy. Hiszen egyrészt az általános magatartási modellek időről időre változnak. Másrészt valóban a legkülönbözőbb habitusú emberek áldattak meg korról korra olyan ésszel és hozzá olyan kíváncsisággal, hogy — ha a körülményeik is úgy akarták — természettudósokká váltak…

Pável mondta volna tovább, de Milán felemelte a kezét és közbeszólt:

— Szavad ne feledd, de te mondtad ki a második legfontosabb alaptulajdonságot, a kíváncsiságot. Folytathatod.

Pável megrökönyödve nézett Milánra, majd legyintett és folytatta:

— Nem érted, hogy éppen ezekkel a „paneltulajdonságokkal” hadakozok. Ilyenek nem léteznek. Figyeljétek csak meg a mi korunkat. Manapság a tudomány már iparrá vált. A fenébe is akartok ti ma tudósokról beszélni, amikor tudományos tömegtermelés van. Tudós az a kvalifikált kis kutató vagy egyetemi oktató, aki egy életen át buldog szívóssággal ugyanazt a valamit méri, legfeljebb más és más hőmérsékleten?

— Bizonyos dolgokban igazad van — vágta el Alberto Pável szóáradatát. — A tudományos munka alapvető változásokon ment át. Régen a Galilei-féle emberek maguk voltak a megfigyelők, a megfigyeléseket feldolgozók, a nagy összefüggések gyakorlati alkalmazói is. Ma már a munkamegosztás erre a területre is betört, és alapvetően megváltoztatta azt a fogalmat, amelyet tudományos munka néven tisztelünk. De alapvetően nem változott a helyzet. A könyvtárnyira duzzadó mérési eredmény, adathalmaz, még nem tudomány.

És éppen nektek magyarázzam azt, hogy ezek közlésekor a hozzájuk tűzött értelmező magyarázatok zöme sem tudomány még?! Ezek nem lebecsülendő munkák, de nem is túlértékelendők. Szükség van rájuk. Sőt pontosabban fogalmaznék: szükség lehet rájuk. De azt mégis a szó mindenkori és majdhogynem változatlan értelmében vett tudósoknak kell eldönteni, hogy mire van szükség ezekből a munkákból a teljesebb, használhatóbb világképhez, és melyek a fölösleges információk. És ezen a ponton meg kell állnunk és visszakanyarodni Medve eredeti kérdéséhez. Ez a kérdés nézetem szerint teljesen jogos volt. Mert ha — beszéljünk csak a természettudósokról — nem is olyan társadalmi környezetben élnek és hatnak, mint Galilei korában (és éppen ezért nem válnak ki olyan élesen a társadalmi háttérből), azért vannak! És ha vannak, érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen emberi, lelki tulajdonságokkal kell hogy rendelkezzenek.

Olaf most már teljes figyelemmel csüggött a beszélőkön, miközben hatalmas és illatos füstfelhőket eregetett pipájából, s megjegyzéseivel fűszerezte a csevegést.

— Senki nem vonja kétségbe, hogy egy gépkocsivezetőnek vagy berepülőpilótának meghatározott tulajdonságokkal kell bírnia ahhoz, hogy alkalmas legyen munkájának maradéktalan ellátására. Hát akkor miért ne lehetne játszani a gondolattal, hogy egy természettudósnál milyen alapvető tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy természettudósi munkát egyáltalán végezhessen…

Rudolf már viszonylag régen hallgatott, most jelentkezett is hosszan érlelt gondolataival.

— Jegyezzétek fel az eddigi eredményeket: kíváncsiság és óvatosság. Szerintem nem szabad sajnálni az időt arra, hogy ennek a kérdésnek úgy-ahogy végére járjunk… De nekem éppen ennek a beszélgetésnek a során jutott eszembe valami. Hozzáteszem, hogy nem most először. Az ugyanis, hogy az ember milyen fukar önmagával szemben…

Kilenc kérdő szempár szegeződött Rudolfra.

— Igen, fukar — ismételte — gondoljátok csak meg. Egyáltalán nem kíméljük az időt, ha vadlibákat kell megfigyelni, tulajdonságaikat észrevenni, viselkedésüket értelmezni. Akkor sem sajnálunk egy percet sem, ha a világegyetem szerkezetén, történetén, fejlődésén töprengünk. A nem szakemberekre gondolok! — tette hozzá magyarázólag, majd rövid töprengés után folytatta — Ez jól is van így! De gondolkodtatok már azon vagy tapasztaltátok, hogy az úgynevezett „nagyközönség” mennyire érdektelenné válik, amint magáról az emberről kerül szó?!

Többen helyeslően bólogattak és Milán közbe is szúrt egy megjegyzést

— Én már számos esetben az okokra is rájöttem. Rudolf fejbólintással nyugtázta a közbevetést, s a szemével jelezte, hogy mihamar szükség lesz ennek a kifejtésére is, de most még rendületlenül folytatta.

— Ha akarom, még mulatságos is lehet ez az érdektelenség, sőt nagyon sokszor kifejezett szembenállás… Ugyanis valami olyat érzek mögötte, hogy nem kényelmes önmagunkra vizsgáló szemmel nézni. Sőt esetenként kifejezetten kellemetlen.

— Nemcsak erről van szó — ingatta a fejét Milán. — Figyeljétek meg, hogy a köztudat nagyon sokszor alacsonyabb rendűnek ítéli azokat az ismereteket, amelyek még csak a. leíró stádiumban vannak. A gondolkodóbbak rájönnek, hogy minden — ha tetszik — tudomány átélt ilyen leíró, gyűjtögető korszakot.

— De nem is biztos, hogy az emberrel foglalkozó tudományok, mondjuk a lélektan, formailag túl tudnak jutni ezen a leíró stíluson! — vette vissza a szót Rudolf.

— Más objektum, más megközelítést kíván. Egy rezgő rugó vagy egy atommag megismerése… Könnyebb modellt alkotni, amelyen az áramló levegő tulajdonságait tanulmányozzuk, mint az emberről alkotni modellt….

— Ez az! — bődült el Qlaf olyan hangon, hogy mindannyiunkban megfagyott a vér. — Ez a harmadik. Képesség a modellalkotásra és a modellben történő gondolkodásra.

Pillanatok alatt mindenki háromszor elevenebb lett, mint öt perccel ezelőtt. A modell kérdése láthatóan húsba vágó volt mindenkinek, akár modern zenével, akár görög irodalommal, akár szerves kémiával, akár agykutatással foglalkozott. Meg is egyeztünk abban, hogy tartunk egy majdhogynem konferenciának nevezhető összejövetelt a modellről.

Abban ugyan megoszlottak a vélemények, hogy a képességet a modellalkotásra és modellben történő gondolkodásra besoroljuk-e a „kétkedő”, „gyanakvó”, és a „kíváncsi” mellé szükséges tulajdonságként. De ez már szerintem részletkérdés. A konferencia majd erről is cseveghet. A lényeg az, hogy ezt az analizáló munkát megkezdtük.

Órámra néztem. Apatikusan vettem tudomásul hogy ismét „holnap van”, azaz éjfél elmúlt. Eszembe jutott egy korábbi fogadalmam a rendszeres életről..; Egy óra felé kezdett lankadni a figyelmem, hosszabbak lettek a szünetek két gondolat között és kuszábbak a mondatok. Végül Qlaf állt fel. Hatalmasat nyújtózott, majd széles vigyorral tért vissza első mondatához.

— Azért a pipa nélkül nem tudós a tudós!

Illatos füstkarikákat eregetett a lámpák felé, majd ellentmondást nem tűrő hangon intézkedett:

— Takarodó! Igy három év is kevés lesz a munkára. Mit gondoltok, ezért etet és ruház benneteket a Szövetség?!

Miközben szétszéledtünk, Hans rádörgött Olafra:

— Ne ágálj, törődj inkább éhező ebeddel.

— Az ám! — kapott fejéhez óriás barátunk, és borzongva kiballagott az éjszakába…

(Részlet Karácsonyi Rezső: Lavallai napló c. könyvéből)

Szólj hozzá!