There are more things in heaven and earth, Horatio,
Than are dreamt of in your philosophy.
(Hamlet, I.5.)
Kicsit misztikus történet lesz sokaknak, de számomra semmi rendkívüli nincs benne, mivel elfogadom, hogy az életben véges a tudás, de tudásunkhoz képest végtelen az ismeretlen!
Még az ezredforduló idején történt, hogy találkoztunk egy kedves ismerősünkkel, nevezzük Erikának. Erika igen szenzitív egyéniség volt, a különös dolgokhoz és jelenségekhez erősen vonzódott. Mivel korábban említette, hogy van egy barátnője, akit már halottlátó asszonyként emlegetnek a környezetében – mert annyira különleges képességgel rendelkezik.
Meghívtuk mindkettőjüket egy vasárnap délutáni teázásra.
Kellemes találkozásra emlékszem, nem volt semmi különös vagy furcsa Margóban (így hívták), egy nagyon nyílt, kedves emberrel beszélgettünk a világ dolgairól. Halottlátásról egy szó sem esett, annál inkább a Föld csakráiról és hasonlókról. Meg arról, hogyan lehet segíteni az emberiségen, amelyik megindult a lejtőn.
Ezután viszont éjszaka egy nagyon különös álmom volt, rendkívül emlékezetes élmény volt, mai napig kristáytisztán előttem van. Először arra emlékszem, hogy egy kövezeten fekszem, és az a legfurcsább, hogy mozdulni sem tudok, csak a bal csuklómat vagyok képes kicsit felemelni. Konstatálom, hogy egy magasban lévő ajtóból kidobtak! Sötétség volt, de gyertyák vagy valami hasonlók világítottak. Ez az ajtó teljesen lehetetlen módon vagy tíz méter magasban volt!! Láttam még egy furcsa göngyöleget, amit egy zsinórral át volt kötve a közepén, és a csomó helyén egy élén álló kocka (dísz?) volt. Furcsa és abszurd volt az egész, de végig az volt bennem, hogy ez velem történt, és meg fogok halni. Ezután láttam a temetésemet, ahogy a falban lévő helyre becsúsztatják a koporsót és egy kőlappal zárják le egy urnaszerű falon. Az egész egy domboldalban volt kialakítva a templom vagy mi mellett, előtte gyalogút. Azt is láttam, hogy a kőlap felirata:

Az utolsó számot nem láttam tisztán, lehet hogy 1307 volt?
Ezután felébredtem.
Annyira különös álom volt, hogy nem hagyott nyugodni, és pár nap után felhívtam Margót , hogy ismét találkozzunk.
Nagyon természetesen viselkedett ismét, kávézás közben elmondta, hogy jó eséllyel egy reinkarnációs álomban volt részem, amit lehet hogy a találkozásunk váltott ki. Amikor tiltakoztam, hogy semmi hasonló témáról szó sem volt korábban, akkor csak mosolygott, és mondta, hogy ő sem tudja hogyan, de ez így működik nála. Van amikor „beindul” a jelenség, van akinél nem.
Amikor rákérdeztem hogy vajon mit jelent amit „láttam”, akkor elmondta, hogy szerinte egy régi tekercs volt, amit elolvashattam, és ezért „dobtak ki” – ilyen drasztikusan – a rendből, vagy valami vallási közösségből. Még azt is „tudtam”, hogy mindez Firenzében történt.
Többet nem is találkoztunk, de bennem kialakult az a szándék, hogy elmenjek Firenzébe, ami pár év múlva meg is valósult. Egy hetes társasútra fizettünk be hármasban, hogy legyen idő bolyongani a városban. Olyan programunk volt, hogy minden helyszínen bőven volt időnk, a képtártól kezdve a palotákon át mindenre. Még protekcióval láthattunk etruszk ásatásokat és Il Magnifico hálószobáját is – ami amúgy nem volt nyilvános, csak az idegenvezetőnk jó kapcsolatainak volt köszönhető! Ott mutatták meg azokat az üreges technikával készült etruszk időkből való bronzszobrokat, amiket Ízisz papokról mintáztak. Ezek a fejalakok mindig ott voltak az ágyának két oldalán. Elmondták, hogy ezeknél az volt a szokás, hogy a fejüket leborotválták, és úgy tetoválták rá az Ízisz szimbólumot, és csak azután mehettek újra emberek közé ha kinőtt a hajuk. Ha jól emlékszem Zsuzsának hívták az idegenvezetőnket, szerelmese volt a történelemnek. Még arról is beszélt, hogy próbálták ezeket a szobrokat másolni, de nem sikerült, viszont többen elkezdték kőből kifaragni, mert az volt bőven! Így született a reneszánsz, ami nevében is „újjászületés”!
Egyik nap lelkesen közölte, hogy még van annyi időnk, hogy délután fakultatíve megnézzünk egy különleges ókeresztény templomot. Ismertük már annyira, hogy a többség azonnal mondta, hogy benne vagyunk, nem számít a költség sem. Felbuszoztunk a város szélén álló dombra, ahol közölte, hogy ez a kedvence, ez a San Miniato al Monte bazilika.
És ekkor megtörtént a csoda! Amikor kiszálltunk, azonnal láttam, hogy ez volt az a hely, amit álmomban láttam! Ott volt az a furcsa magasba nyíló ajtó a homlokzaton, alatta a kövezett tér, és ott voltak az urnafalak a kőlapokkal!

„Hazaérkeztem!”
Bár az „én kövemet” nem találtam meg – egyetlen követ sem láttam abból a korból, de már biztosan tudtam hogy az álom nem hazudott!
Azóta csak mosolygok a haláltól rettegőkön…
(További képek a szerző birtokában)