Ha valaki nem vette volna észre Hölgyeim és Uraim: háború folyik. Régóta. Csak ezt a háborút nem fegyverekkel vívják – hanem “leminősítéssel”, kirekesztéssel, kiátkozással és hazugsággal…
Nem mostanában kezdődött a “Jó és a Rossz háborúja”! Minden generáció nap mint nap állandóan megvívja ebben a háborúban a maga harcát… Szerencsére azonban minden nemzedék (ha akar) tanulhat is az elődök tapasztalataiból. Hála az első betüvetőnek! Nézzünk most bele László Gyula “hagyatékába”!
Ősi örökség a Szent László-legenda falképein.
A történeti Magyarország peremterületein, a határvédőknél, az erdélyi székelyeknél, a szepesi lándzsásoknál, a Mura-vidéken, de itt-ott az ország belsejében is (pl. Ócsán és Nógrád megyében) az Árpád-kor végéről származik és XIV-XV. századi templomainkban található egy sajátosan magyar falképsorozat, amelyen a cserhalmi ütközetet ábrázolják. A falfestmények mindig a templom északi falán vannak. Látható rajtuk a király kivonulása Váradról, a kunok üldözése, a király különválva üldözi a leányrablót, de lándzsájával nem tudja megsebesíteni (némelyik képen a festő már nem értette a legendát, és a király lándzsája átjárja a kun testét, ennek ellenére a küzdelem folytatódik).Sebezhetetlen a király, de sebezhetetlen a kun is. A magyar lány földre rántja a kunt, s ekkor fegyver nélkül küzd a két hős, a kun szájából láng csap ki, de egyik sem bír a másikkal. Végül a magyar lány egy hatalmas csatabárddal megsebzi a kun Achilles-inát, s ezzel győzi le a pogányt. A következő jelenetben a király levágja a kun fejét, majd pedig leheveredik egy fa tövébe, fegyvereit a fára akasztja, fejét pedig a lány ölébe hajtja.
(A mérleg „nyelve” a nő „kezében”!)
Azért írtuk le ilyen részletesen középkori falképsorozatunkat (több változata is van, amely nem teljesen azonos azzal, amit elmondtunk), mert ennek a hosszú képsornak a képei (kivéve a Nagyváradról való kivonulást ábrázoló) nem a középkor Európájában fogalmazódtak meg, hanem a szkíta időktől kezdve jelentkeznek a füves pusztaságok népeinél egészen Belső-Ázsiáig és Perzsiáig. A perzsáknál ezek a képek éppen olyan hosszan élnek, mint nálunk, csakhogy ott a perzsa Királyok Könyvé-hez, a Sahnamé-hoz kapcsolódtak, nálunk meg Szent Lászlóhoz. A képsor azonban nem Szent László győzelmének ünneplésére született, hanem megvolt már jóval országvédő királyunk előtt, ezt a falfestmények kormegállapítása teszi nyilvánvalóvá. Az eredeti mondában két nagy , kozmikus hős küzdött egymással (az orosz őskrónikában Szent László ellenfele Batu Kán!). Lépjünk most tovább: egyik hős hófehérben van, fehér a páncélja, fehér a lova, ezüst a fegyverzete, szőke a haja (Szent László), a másik (a kun) a sötétséget képviseli, sötét a lova, ruhája, veres a haja. A két hős sebezhetetlen, a kunt is csak a horgas inán lehet megsebezni. Sok eurázsiai hős ilyen, például a mitológiai Akhilleusz is (ezért kapta a horgas ín az Achilles-ín nevet). Az eddig elmondottak értelméhez még közelebb vezetnek táltosmondáink. E mondák veleje az, hogy a jó (fehér) táltos beállít egy falusi házhoz, tejet kér, s elmondja, hogy meg kell küzdenie ellenfelével, a fekete táltossal. Ő fehér bikává változik, ellenfele pedig füdtös bika képében közeledik. Arra kéri a háziakat, ha azt látnák, hogy gyengül a küzdelemben, akkor üssék kapával, vagy ami éppen a kezük ügyébe akad, a fekete bika horgas inát, mert csak ott sebezhető. Állat alakban, de ugyanazt kapjuk, mint az előbb Szent László és a kun küzdelmében, de ismerjük legendánk párját Molnár Anna-balladánkból és sok-sok keleti török hősi énekből is. Voltaképpen a világosság (a Jó) és a sötétség (a Rossz) küzdelmének ábrázolása ez, annak a kozmikus párviadalnak a változata, amely a perzsa Ahura-Mazdá és Ahrimán küzdelmén keresztül egy világvallás alapját alkotja. De a Szent László-legenda apró kis részletei is azt mutatják, hogy népünkben – és a nyilván magyar festőkben – elevenen élt a jelenet értelme. Ismét egy kis részleten keresztül mutatjuk ezt be: a pihenési jelenetnél a fegyvereket a fára akasztotta a hős, ő maga meg a lány ölébe hajtva fejét pihen, a lány meg “kedveskedve” babrál a hajában. Nos e jelenet megfejtése: már Hérodotosz is ír arról, hogy ha egy masszagéta férfi a választottjával egyedül akar maradni, akkor a fegyverzetét kiakasztja. Az őskori-középkori gyengédség egyik jele volt, hogy a leány a szeretett férfi “fejébe nézett”, azaz – engedelmet a kifejezésért – tetvészte.
(Forrás: László Gyula Vértesszőlőstől-Pusztaszerig.)
(Forrás: Nemzeti Kincseinkért Egyesület kiadványa 2003)
Az ide tartozó szövegből kiderül, hogy szent László legendáriumát író szerző már nem pontosan ismerte az „örök küzdelem” hagyományát, és ebben a nő döntő szerepét, hanem keverte az Akhilleusz legendával!
„Végül szent László herceg megpillantott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar lányt hurcolt magával. Szent László herceg tehát azt gondolta, hogy az a váradi püspök leánya, és bár súlyosan meg volt sebesülve, mégis üldözőbe vette lova hátán, amelyet Zug-nak hívott. Már-már elérte és lándzsájával majdnem le is szúrta, de mégsem sikerült neki, mert sem az ő lova nem vágtatott gyorsabban, sem amazé nem maradt le egy kicsit sem, hanem körülbelül karnyújtásnyi távolság volt lándzsája és a kún háta között. Odakiáltotta hát szent László herceg a leánynak, és ezt mondta: „Szép húgom, ragadd meg a kúnt az övénél, és vesd magad a földre!” Az meg is tette. Amikor szent László herceg távolról a földön fekvőre szegezte a lándzsáját, és meg akarta ölni, nagyon kérte őt a leány, hogy ne ölje meg, hanem bocsássa el. Ebből is láthatjuk, hogy nincs hit az asszonyokban, mert feltételezhetően kéjvágyból akarta őt megszabadítani. A szent herceg ezután sokáig birkózva vele megölte, átvágván az inát. Ám az a lány nem a püspök lánya volt…” (Barsi János fordítása ui.)
KOMMENTÁR
A küzdelmet végső soron eldöntő „bárd” a lány kezében – latinul – ligula.
Finály szerint: sajátlag kis nyelv, innen átv. értelemben
1) földnyelv.
2) (újk. költ. ) saruszij keskeny vége.
3) (újk.) kalán v. kanál; innen mint mérték, egy kalánnyi.
4) kis kard.
5) csap.
6) hangszeren fuvóka.
7) (Pl.) mint szitokszó, «te semmire való!»
8) a két karu emeltyű rövidebb kara, a melyet az emelendő teher alá tesznek.
9) a tentahalnak egy nyelvalaku tagja.
10) a mérleg «nyelve».
Nos ez a “mérleg nyelve” a lány kezében”: az ANYANYELV! Bármilyen nyelven beszéljünk is, ennek a “szerszámnak” a használata mindig kritikus: hazudunk, vagy igazat mondunk?! Mindig ez dönti el a küzdelmet! Mert nem most először küzd meg a “két hős”. Az egyiptomiak szerint addig nem is létezik semmi az ember számára – amíg nevet nem adtunk neki. A héber hagyomány a nevek kiejtését éppen ezért mágikus(!) hatásúnak tartja, és ezzel kezdődik János apostol könyve is:
In principio erat Verbum… Kezdetben vala az Ige… (Ige = szó)
Ez a kezdet… és a vég is. Mert egy Univerzumban csak egyetlen “játékot” lehet játszani.
Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, a ki van és a ki vala és a ki eljövendő, a Mindenható. (Jel. 1,8)
Képek Sepsikilénből: http://www.kutyahon.de/erdelyi.templomok/sepsikilyen/index.htm
Irodalom: http://epa.oszk.hu/00000/00001/00322/pdf/00322.pdf