(Első rész)
(Részletek Tardy Lajos Kis magyar történetek c. könyvéből.)
Megjegyzés: A szerző által felsorakoztatott rengeteg levéltári dokumentáció és könyvtárakban végzett kutakodásainak eredményei meggyőzők – hozzáfűzött (sokszor feltételezéseken alapuló) személyes véleménye már nem annyira. V.I.
A honfoglaló magyarság, mely a kilencedik században megszállta és birtokba vette a Kárpátok övezte hatalmas területet, viszonylag csekély lélekszámú volt. Nincs ok annak feltételezésére, hogy ez az emberállomány természetes gyarapodás folytán néhány nemzedékváltás során tetemesen megnövekedett volna: az összes égtáj felé szinte évről évre megújuló hadjáratszerű rajtaütések alaposan megritkították a magyar harcosok sorait, hiszen az ismétlődő támadásokra a veszélyeztetett országok egyre jobban felkészültek, s a rendszerint gazdag zsákmánnyal hazatérő magyarok vérveszteségei természetesen fokozódtak.
De a Pannóniában berendezkedett magyarság lélekszámát nemcsak a folyamatos harcokban elesettek apasztották, hanem azok is, akik e harcok során a megtámadott népek, városok katonáinak fogságába estek, vagy bármily más oknál fogva kötelékeiktől elszakadtak, és a kor ősi hagyomtáplálkozó gyakorlata — mondhatni szokásjoga — szerint előbb mint rabszolgák, majd — fiaikban vagy unokáikban — mint felszabadultak lassacskán beolvadtak annak a területnek a lakosságába, amelyen békésnek éppen nem mondható szándékkal keresztülvonultak, illetve ahol fogságba estek.
A magyarság demográfiai sorsalakulásának kutatói nem szenteltek nagyobb figyelmet ennek a jelenségnek. Ám ennek a problémának körvonalai is kirajzolódnak Czeglédy Károly egyik tanulmányában, amelyben Abu Marvan ibn Haijannak, a X. századi mór történetírás nevezetes személyiségének kortársi beszámolójával ismerteti meg az olvasót.
Eszerint a magyarok 942-es észak-spanyolországi támadásukat megelőzően Lombardián haladtak át. „Zaragozából követ érkezett Muhammed ibn Haszimtól, a város urától magyar foglyokkal, akiket a kalifa elé vezettek. A kalifa megszemlélte őket, majd a magyarok megtértek az iszlámra, és a kalifa darabontjai közé kerültek.”
Czeglédy Károly további fejtegetései során idézi a magyarok spanyolországi betöréseiről is megemlékező Maszúdit, a X. század egy másik arab történetíróját, aki a magyarok egyik megjelölése, etnonímiája gyanánt az „ungarija” megnevezést használja. De Czeglédy hivatkozik J. M. Vallicrosa egy cikkére is, mely szerint a spanyol egyházi források a magyarokat „unquli” alakban említik.
A foglyul ejtett kalandozó magyarok kényszerbesorozása eléggé általános lehetett: Kristó Gyulának a magyar kalandozásokat összefoglaló, végkövetkeztetésekben gazdag munkája, mely Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig cím alatt látott napvilágot, feltételezi, hogy pl. a 934-es akciónál foglyul esett magyarok egy kontingensét Romanos Császár éppen Lombardiába küldte katonai szolgálatra.
Kristó Gyula — saját kutatásai, valamint Gina Fasoli, Vajay Szabolcs és az idevonatkozó krónikairodalom több más magyar és külföldi kutatójának publikációi alapján — tizennégy itáliai magyar hadjáratról emlékezik meg 899 és 954 között. Egyes olasz értékelések szerint ezek száma még nagyobb volt. Mint Milánó városa két évtizeddel ezelőtt megjelent nagyszabású történetének második kötetében olvashatjuk: ,, Itália kimerült az évről évre megújuló magyar betörésektől.” Szempontunkból ezúttal csak három-négy hadjárat minősül lényegesnek, nevezetesen azok, amelyeknek színhelye többek között vagy kizárólag — Észak-Itália, közelebbről Lombardia volt.
G. Frau igen tartalmas tanulmánya leszögezi, hogy a hungaro és ezzel rokon népmegjelöléseknek (mint pl. ungaro, ongaro stb.) eredettörténete és kialakulása az olasz nyelvterületen mind a mai napig nem jutott megfelelő elemző tanulmányozáshoz, és nem volt sohasem tárgya részletekig hatoló vizsgálódásoknak. Ezt a hiányt szóban forgó cikkében a szerző jószerével pótolta is, hiszen gazdagon sorakoztatja fel az idevonatkozó helységnév- és családnév-matériát.
G. Frau értekezésének elolvasása után abban a szerencsés helyzetben érezhettem magam, hogy az „ungaro” népnév itáliai meggyökeresedése, családnévvé válása történetének feltárásához — elsősorban a véletlen jóvoltából — izgalmasan érdekes és alighanem az eredetre visszanyúló adalékokkal járulhatok hozzá. Ezekből kitűnik, hogy az „ungaro” etnonímia a kalandozások korában Itáliában ragadt portyázó magyarok népmegjelölése nyomán vált családnévvé.
Ismét csak „külföldre szakadt” honfitársaink voltak azok, akik lombardiai vonatkozásban is elvittek bennünket a „Régi hírünk a világban” tematikájához: ezer esztendő előtt ma már meg nem állapítható mennyiségű magyar elem olvadt bele a helyi lakosságba és honosította meg az olasz szókincsben az „ungaro” etnonímiát.
Az alaptételt G. Frau fogalmazza meg: már a XI. század vége felé magyar—olasz érintkezésekre vonatkozó adatokra bukkanhatunk nyelvészeti szakmunkákban, ha csekély számban is. Az általam felsorakoztatott néhány példa Lombardia egyes vidékeire szorítkozik — s csak a kötelező tárgyszerűségnek teszek eleget, ha nem hallgatom el: G. Frau közléséből az is kitűnik, hogy mind Piemontban (Guillelmus Unguer az 1075. évből), mind Padovában (comes Ungaro) ezekkel nagyjából egykorú adatok is rendelkezésre állnak.
Egy kitűnően szerkesztett új itáliai okmánygyűjtemény — C. Manaresi és C. Santoro műve — a magyar portyázóhadjáratoktól különösen sújtott két lombard körzet város- és falulakóinak ügyleti iratait publikálja.
Az 1001—1074. évekre vonatkozó első három kötetben a szerződő felek, valamint a tanúk terjedelmes névsora nem tartalmaz „ungaró”-kat: a rabszolgából szabaddá válás folyamata időigényes volt. Azonban a IV kötetben, amely az 1075—1100 (*) közötti adatokat dolgozza fel, egyszerre csak megjelennek az egykori ellenségek, az időközben kereszténnyé lett magyarok immár jogképességgel rendelkező, lakóhelyükön gyökeret eresztett leszármazottai.
Miként a magyarok által kalandozásaik során „zsákmányolt” és Magyarországra hurcolt nyugati személyek ivadékai, akként az Itáliában foglyokként, helyesebben rabszolgákként ott maradt magyarok leszármazói is beolvadtak néhány generáció leforgása alatt a helyi lakosságba.
Egy 1087. májusi, milánói keltezésű okirat ügyleti tanúja „Ungaronos, akit Bulzafollénak (»Pénzverő«) is neveznek”.
„1093 januárjában Vigonzetében a néhai Ardericónak fia, Gunzo, fenegrói lakos halála esetére a Szent Lőrinc-plébániára hagyományoz egy telket stb.”, és lelki üdvössége érdekében kiköti, hogy „a szóban forgó hagyományozás lebonyolítását végezze Ardericus, valamint Anselmus, más néven a Magyar” (Ungarus).
„Ungarus, Adelardus fia, bíró Casciago faluban, 1094 novemberében eladja Ariprandusnak, a varesei Szent Viktor-templom papjának három erdejét és egy kisebb telkét.”
1097 januárjában a néhai Vinifredus fia, Riccardus, brianzai lakos és neje, Gersinda, eladják Giovanninak, a néhai Amizone fiának Vimaggiore helységben lévő szántóföldjüket és erdejüket. Az ügyletről készített okirat tartalmazza Gersinda atyai nagybátyjának Ungarusnak nevét is.
Egy 1099 márciusában kötött ingatlan-adásvételi szerződés egyik ügyfele szintén Ungaro. Az 1100 februárjában Medában kelt közjegyzői okirat aláírói között találjuk „Belota” két fivérét, Ungaronust és Bulgarust.
Különös érzés a Volga partján egykor békésen együtt élt két nemzet megjelölését családnévvé „szelidülve” egymás mellett olvasni egy csaknem kilencszáz év előtti itáliai okiraton…
1192. február 14-én az alessandriai (város Piemontban) polgárok újra megerősítik a genovaiakkal 1181. február 4-én kötött megállapodást, eskü alatt. Az esküt tett tanúk legjelesebbjei között ott szerepelnek az Ungaro család tagjai is.
Hogy ezek a lombardiai, illetve kelet-piemonti, „Ungaro” nevet viselő, csaknem ezer év előtt élt személyek a X. századi kalandozások során ott maradt magyar harcosok leszármazói voltak, az a szerződésekben és egyéb okmányokban rögzített helységneveknek, valamint a rablóhadjáratok útvonalának egybevetésével igen alaposa alátámasztható, és ezt a megállapítást a G. Frau kutatásai által feltárt eredmények szinte megtámadhatatlanná teszik.
Ugyanakkor az Árpádok dinasztiájából született magyar királyok korának vége s még inkább a vegyesházi királyok uralkodása idején már merőben más helyzettel találkozunk. Ekkorra már Magyarország kapcsolatai Itáliával — főleg Velencével, Genovával és Firenzével — meggyökeresedtek, majd megerősödtek, sűrűvé váltak. S ezzel párhuzamosan az Ungaro családnév jelentősége már megváltozott: csupán arra utal, hogy viselője Magyarországról vándorolt be, Magyarországról érkezett ide, azért, hogy egyik-másik nagyúr, „condottiere” zászlaja alatt zsold fejében harcoljon. Az Ungaro név a további századok során igen gyakorivá vált: az itáliai államok többsége szívesen fogadott zsoldjába magyar katonákat.
Ezeknek az Ungaróknak, Ungarettóknak, Ongaróknak, Ongerettóknak, Ongherettóknak sorából kiemelkedik az a Zuanne Ungaretto, aki a kor egyik legismertebb utazójának, Ambrogio Contarininek, a velencei köztársaság Perzsiába és Grúziába küldött követének 1475—1476 közti missziója során útitársa és beosztottja volt
Már 1354-ben, Nagy Lajos királyunk itáliai hadjárata után — mint Wenzel Gusztáv írja Magyar diplomáciai emlékek az Anjou-korból című könyvében, egykorú források alapján — „a magyar királynak hazájába történt visszatérése után sok magyar Itáliában maradt, és ezek annak a szolgálatába szegődtek, aki megfizette őket”. Így 1364-től magyar zsoldosok — az angolokból és magyarokból álló Compagnia Bianca kötelékében — ‚Johannes Cibol, a magyar, a magyaroknak marsallja” (Maliscalcus Ungarorum) vezérlete alatt a firenzei köztársaság szolgálatában álltak.
Néhány — a nagyon sok közül kiragadott — példa idekívánkozik a XV. század derekáról is, mely továbbra is arról tanúskodik, hogy az itáliai államok — s ekkor főleg Velence — nemcsak közönséges zsoldosként, de vezető beosztású tisztekként is szívesen alkalmaztak magyarokat a török elleni harcokra: „Lodovico Marin, a köztársaság drivastói helytartója Nicoló Ungarót nevezte ki a helyőrség parancsnokává.” „A dagnói csatározásokban magát kitüntetett Basilio Ungaro részére kellő gondoskodás biztosítandó.” A velencei uralom alatt álló Scutari (Albánia) kanonokjáról, Marcus Hungarusról a köztársaság helytartója 1459-ben megállapítja: „Két fivére bátrak módjára harcolt a köztársaság ellenségei ellen; egyikük elesett, a másik az ellenség fogságába került, és jobb kezét levágták.”
Az 1480-as években a magyar harcosok csaknem tömegesen szerepelnek a nápolyi zsoldjegyzékekben: Andrea Ungaro, Demitro Ungaro, Tamasi Ungaro, Blase Ungaro — és így tovább. De Ungheria mint a magyarok országa már az 1290-es évek végén feltűnik a genovai rabszolga-adásvételi szerződésekben, amikor az ügylet tárgyát képező áldozatok a dunai Magyarországról kerültek oda. Ám sok magyar rabszolga sokkal távolabbi területről jutott el a rabszolgapiacra…
És ez utóbbiakra gondolva már egy másik kérdés sem hagyható szó nélkül — nevezetesen a honfoglalásban részt nem vett magyaroké.
Milyen csodálatosan szép, lenyűgözően izgalmas (és ma még valószínűtlenül álomszerű) feladat volna megírni a honfoglalásban részt nem vett, Keleten maradt magyarságnak, majd részekre szakadása után a magyar töredékeknek történetét!
Ha egyszer az ősi örmény évkönyvekben, grúz krónikákban vagy egyéb ősforrásokban igazándiból elmélyedni tudó új, a szóban forgó keleti nyelveket s a ma már nem használatos, de még ismert írásokat jól ismerő tudósnemzedék egy-két majdani Kőrösi Csoma Sándorja egész életét ennek a feladatnak szentelheti.
Ne sajnáljuk, inkább irigyeljük őket! Nekik nem kell már roppant sziklacsúcsok között megbúvó lámakolostorokban csaknem elviselhetetlen életkörülmények között, a legnagyobb önmegtagadás jegyében leélniök legszebb éveiket. Sőt a kulcs megtalálásához talán még csak a nagy kaukázusi kézirattárak városaiban sem kell évtizedeket ledolgozniuk, hiszen az ott lapulhat esetleg a vatikáni levéltár szinte parttalan állományának valamely, talán soha nem érintett palliumában. Vagyis legfeljebb az élet több-kevesebb öröméről, mondjuk a rutinszerű szórakozások egyikéről-másikáról kellene lemondaniuk. És vállalni, hogy a szemorvos két-három esztendőnként mind vastagabb szemüveget rendel számukra. Mert a nehezen megfejthető, apró ákombákomnak tűnő dokumentumok megfejtése éppenséggel nem javítja a látást.
Jómagam nagyon is érett korban, más témák kutatásának „melléktermékeként” tudtam néhány önmagában nem döntő súlyú, de kronológiailag XXII. János pápának a kaukázusi magyar fejedelemhez intézett 1329. évi bullájához illeszkedő adatot közzétenni.
Amikor ebben a könyvemben is múltunk egy évezredét eltérő tárgykörű, mégis egy irányba mutató írásokkal igyekszem tollat forgató kezemmel lazán összefogni, talán indokolt, ha ezeket a „magyar századokat” a kalandozások után a Fekete-tenger melléki magyar rabszolgák témájával folytatom, akiknek sorsáról, életéről, pontos lakhelyéről bővebbet még mindig nem tudunk. Csak azt, hogy a honfoglalásban részt nem vett, Keleten maradt magyarok ivadékai voltak, s nagy vagy legalábbis tekintélyes részük Timur Lenk korszakáig valamilyen formában megőrizte államiságát. Az egyiptomi mamelukbirodalom és a tőkés fejlődés kezdeti stádiumát élő, a tömegjárványok miatt roppant munkaerőhiányban szenvedő nyugati államok mindent megadtak a jó harcosokért (ezekre az egyiptomiaknak volt szükségük) és ez erős, egészséges, dolgos kezekért (akiket viszont a nyugati államok, nem utolsó sorban az itáliai városok igényeltek). A tatár, a velencei, a genovai, a firenzei rabszolgakufárok gondoskodtak a rabszolga-munkaerő „befogásáról” — s e szörnyű kereskedelem áldozatai között ott találjuk a Keleten maradt magyarság fiait-leányait, akikhez későbbi századokban a Magyarországról elhurcoltak is csatlakoztak.
(*) Szerzőnk természetesen itt saját fantáziájából veszi a kalandozókból hátramaradt rabszolgák szabaddá-, és egyből urakká válásának romantikus elképzeléseit. Sokkal közelebb járhat a valósághoz, hogy pontosan ugyanerre az időszakra esik – Európa nagyhatalmi tényezőjeként – I. (Szent) László király uralkodása (lásd http://www.th3.eoldal.hu/cikkek/0-tortenelmi-emlekezet/i.-laszlo-kiraly-uralkodasa-1077-1095..html ), és egyszerűen Európában mindenhol megjelentek a magyar királyság polgárai és képviselői (ha már Jeruzsálemig eljutottak)…
Ahogyan ahhoz is nagy fantázia kell, hogy egy kis létszámú „jövevény” népség egy egész kontinenst rettegésben tart – ahogyan azt szerzőnk elképzeli.
(folyt. köv.)