Álom és ébrenlét határán.

Elöljárónak annyi, hogy szerény véleményem szerint Németh Lászlóék szárszói fellépése óta nem született ilyen mély elemzés korunk – benne magyarságunk – sorskérdéseiről. Ahogyan akkor is dörögtek a fegyverek körülöttünk, úgy most is ugyanaz történik: Európa és a Nyugat sötét éjjele közeledik. Van egy várható veszteség, amit nem kerülhetünk már el ebben a helyzetben, de a szellemet ma is továbbadhatjuk!

“Aki világot álmodik, annak kulcsok is kellenek hozzá!” 
(Agyagtáblák)

A lélek magyar formái – Műveltségünk hat alappillére.
Pap Gábor művészettörténész könyvsorozatának bemutatója kapcsán

( Miklósvölgyi János beszéde )

“Álom és ébrenlét határán angyalok születnek. Álom és ébrenlét határán formát ölt a sátán, és rést keres ajtóinkon. Álom és ébrenlét határán az ember egyszerre evez a Paradicsom és az alvilág folyóján. A parton árnyalakok és fénylények állnak, valamennyien személyes ismerőseink: az emberiség művelődés, vallás és eszmetörténeti hagyatékának szerzői, és azok ellenségei.

Mi itt élünk, ők bennünk. Világunk belőlük született, és általunk létezik tovább. Egyszer mi vagyunk a lapok, ők a ránkírt szöveg, máskor diktáljuk soraikat és ők követnek minket. Így alkotunk isteni szövetté váló könyvet: az Élet Könyvét – de a halálét is!

Aki írók, filozófusok, gondolkodók köteteit beengedi otthonába, jó ha tudja: nem csak egy történetnek, nem csak egy tanulmányozandó szellemi áramlatnak, nem csak megrendítő, lesújtó és felemelő önvallomásoknak, nem csak magának az Istennek, de démonoknak is ajtót nyit, szállást ad! Minden könyv feltárásra váró sírkamra, melyből az olvasás és megértés pillanatában új élet támad, miközben egy spirituális küzdelem katonái is előlépnek a lapokról! Ezért nem mindegy, hogy hogyan éljük meg és adjuk tovább az olvasottakat. Vagy egyik, vagy másik sereget erősítjük. A felelősség súlya leírhatatlan. Démonok és Isten között éljük mindennapjainkat. Ha háború is zajlik körülöttünk, távol tőlünk és közel hozzánk: bennünk.

Az  egyik éjjel, annak legsötétebb periódusában, álom és ébrenlét határán, amikor a szív még érez, de az agy már kikapcsol, közvetlen lefekvés előtt, megkísértett Hamvas Béla “Öt géniusz” című kötete – és olvasásra kínálta magát.

Engedve a csábításnak, a következő gondolataival szembesültem: “Európában a Bráhmáni kasztot ugyan nem, de legalább a Bráhmáni szellemet ösztönszerűleg a spirituálisan legtisztább emberrel, a költővel és a művésszel akarták helyettesíteni. Nálunk ilyesminek még csak jele sincs. Európában néhány világítótorony – itt semmi. Gondolkozásunk olyan értelemben mint Nyugat-i filozófia – nincs. Az irodalom, amennyiben magyar: csupa alapítás. Nincs folyamatos irodalomtörténet, csupán kimagasló emberek éltek, akik között lényeges összefüggés – nincs. Mindenki, mindig a legelső lépést teszi, és ennek a lépésnek nincs folytatása. Nincs rétegződés, gazdagodás, nincs szerves növekedés. Nincs hagyomány.”

Eddig az idézet.

Könyveimet, akárcsak a tányérokat és evőeszközeimet, szétválasztom. Egyik helyen a tiszta, másikon a mosatlan, a szennyes kap helyet. Így fordulhatott elő, hogy Hamvas kötetét visszahelyezve a polcra, közvetlen szomszédságában, ugyanazon a helyen megpillantottam a rajongótábora és önmaga előtt hallatlan népszerűségnek örvendő kortárs orgonáló,  Varnusz Xavér kellően öntelt “Isten majd megbocsát, az a mestersége” című írását.

Ebben a puncs és koktél mellé is ajánlható anekdótázó kis füzetben a következő meglátásait olvastam:

“Én olyan országban születtem, ahol mindig majmoltuk valamelyik népet, hol a németeket, hol éppen a franciákat, hol Amerikát – de sohasem mertük vállalni önmagunkat. Nálunk csak tükör előtti nemzeti far-ringatásból és újratemetésekből van túltermelési válság. Ne csináljunk érzelmi kérdést a tényekből! Roppant tehetséges, de összeférhetetlen és műveletlen nép vagyunk. Faludyval szólva: “olyan, ami meghalni gyáva, de élni ostoba.” Ne tekintgessünk szenvedélyesen a múltba, hiszen kevés dicsőségünk rejtezik ott.”

Eddig az idézet.

E sorok olvasása után az orgonáló írását is visszahelyeztem a megfelelő helyére, majd kicsit arrébb lépve, egy másik polcon – ahol a tiszta étkészletet tartom -, megpillantottam Pap Gábor művészettörténész tanulmányköteteit. Előbb tíz-részes értekezését a magyar irodalom gyöngyszemeiről, majd hat elemzését a magyar műveltség alappilléreiről.

Hogy is mondta Hamvas? Nincs folyamatos irodalomtörténet, nincs hagyomány. De hát akkor mi ez a tíz kötet? Hogy is mondta Varnus Xavér? Ne tekintgessünk szenvedélyesen a múltunkba, mert kevés dicsőségünk rejtezik ott. De hát akkor mi ez a több mint ezer év műveltségi hagyatékát átfogó hat tanulmánykötet?

Nem véletlenül mondtam a bevezető elején, a könyvekben ott lakik az angyal – de az ördög is! Mindkettő kézjegye a lapokra itatódva tárja fel valódi arcát. Receptjük, és forgatókönyvük egyszerű és nehézségek nélkül beazonosítható. Az egyik panaszt szül, ellentétet szít – vagyis lefelé húz – , a másik – ha dorgál is – reményt ad, utat mutat, felemel. Az egyik az önkritika, a másik az önvád útjába terel.

A különbség döntő! Utóbbi belső konfliktust provokálva meghasonulást szül, így tehát kollektív neurózist okozó sérülést is előidézhet, míg az önkritika segít lefejteni azt az évezredek alatt arcunkra rárakódott, sárból formált hamis énkép-maszkot, mely emberi vonásainkat felismerhetetlenné sorvasztotta!

Akkor tudatosult bennem, hogy a fenti idézet, a közvéleményre komoly hatást gyakorló két személy véleménye által, nem a szűzlány tisztasága, hanem a luxus-prosti rafinériája kínálja fogyasztásra szennyes portékáját, és világossá vált az is, hogy a jogosnak és építőnek hirdetett önvizsgálat helyett, sokkal inkább az alávalóság és semmisség-tudat mérgező magvainak elhintése következett be.

Akkor fogalmazódott meg bennem a szándék, sárdobálás és sehova nem vezető sértődés helyett, értékfelmutatás céljából, a 2011 és -14 között már kiadott, műveltségünk hat alappillérét tárgyaló kötet-együttest újra az olvasók elé kellene tárni. Immár azonban nem szétszórva az évek alatt, lehetőséget adva, hogy egyes tanulmányok bármilyen okból kifolyólag hiányozhassanak a gyűjteményből, hanem szerves egységként, méltó módon: keménykötéssel,  díszdobozban.

(…)

Félreértés azonban ne essék! Az újrakiadás oka és célja nem elsősorban az, hogy a nemtelen hangokat cáfolja, hanem sokkal inkább az, hogy porbarugdosott méltóságunkat és tartásunkat visszakapjuk! Hogy visszatalálva szellemtörténeti hagyatékunkhoz biztos erkölcsi alappal rendelkezzünk, mely megingathatatlanná tesz az igazság felismerésének és képviseletének kérdésében egy olyan világban, ahol ipari méreteket öltött az ember megvezetése, a tudat manipulálása.

De nem rugaszkodunk el túlságosan a valóságtól és festünk fölöttébb negatív képet posztmodern világunkról akkor, amikor uralkodó korszellemként jelöljük meg a hazugságalapú tudatmanipulálást? Hogy kérdésünkre választ kaphassunk, egy mára már közhelyszámba menő kísérletet kell felidéznünk.
Egy moziban a filmvetítés közben a filmszalag egyetlen pontján egyetlen filmkockát felhasználva coca-colás dobozról vágtak be képet a kísérlet kitalálói. Egyetlen képkocka az egész filmfolyamban ténylegesen érzékelhetetlen a szem számára. Ennek ellenére a film végén a büfében több coca-cola fogyott, mint az átlagos esetekben. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a szem számára felfoghatatlan képi elemet a tudat mégis érzékelte, így a szervezet megkívánta a reklámozott üdítőt! A hatás, és annak mechanizmusa valóban döbbenetes. Oly módon következhet be tehát a tudat manipulálása, hogy az ember annak tényét nem is érzékeli, így veszélyét fel sem ismerheti!

Jogos lehet ugyanakkor az az ellenvetés, hogy egyetlen triviális kísérletre alapozva indokolatlan megvezetés-alapú korszellemről értekezni. Csakhogy ez nem így van! A “Szociális dilemma” című dokumentumfilmben vezető informatikai világcégek hálójából lelkiismereti okokból kilépő befolyásos alkalmazottak nyilatkoztak arról, hogy tevékenységük által korunkban olyan dezinformációs korba lépett az emberiség, ahol a társadalmi rendszerek szétbontásának céljából, álhírek segítségével történik meg a politika és a kultúra átformálása, olyan világot teremtve, ahol a személyes emberi kontaktustól elszigetelődve, a virtuális térben otthont találó on-line kapcsolatok válnak fontossá. Ezen forgatókönyv által, egy olyan globális generáció jön létre, ahol az un. “megfigyelő-kapitalizmus” eszközeivel élve, a kultúra értelme a manipulációvá válik.

Mindeközben az elme sebzésére az Egyesült Államok egyik leghíresebb egyetemén, a Stanfordon, külön képzés indult az arra kiválasztottak számára. A cél: olyan zseninek nevezett szakemberek képzése, akik képesek arra, hogy elültessék az emberi agytörzsbe azokat a szokásokat, melyek által a befogadó akarata és tudta nélkül hatást lehessen gyakorolni azok gondolkozására. Max Tegmark pedig a jelenlegi világ vezető egyetemének számító MIT professzora a mesterséges intelligenciáról szóló “Élet 4.0” című kötetében rögzíti: a Föld ma élő lakóit az evolúció kizárólag replikációra optimalizálta, és annak sikeressége céljából érzésekként észlelt ökölszabályokat alkalmaz. Jól halljuk? Érzések mint ökölszabályok?!? Nem pedig mint lelki tényezők? A kizárólag replikációra alkalmas élőlényeknél?

Egy másik helyen pedig a következőket állítja: “amikor az ember aljasságot tesz, és ez rossz érzéssel tölti el, közvetlenül saját agyának kémiai folyamatai fenyítik meg. ” Miről van itt szó valójában? A lelkiismeret kémiai folyamatokra való lecseréléséről, vagyis a lélek kiiktatásáról. Ezek után ne is csodálkozzunk azon, hogy ugyanezen ember az igazság kutatására legalkalmasabb keretrendszernek a tudományt nevezte. Érthető? A tudatból táplálkozó tudományt, nem pedig a lélekből merítő művészetet. Ismét a lélek lekapcsolására tett perdöntő kísérlet! És miért hallatlanul veszélyes ez a hozzáállás a MIT professzorától? Mert ő, és a hozzá hasonló gondolkozású kutatók fejlesztik azt, az emberiség jövőjét nagy valószínűséggel meghatározó mesterséges intelligenciát, amelynek céljai elmondásuk szerint összhangban kell álljanak a mi céljainkkal. Ám has a fejlesztőknek nem célja egy lélek-alapú világ elfogadása és elfogadtatása – láthatóan nem az – , akkor nem nehéz elképzelni, hogy milyen világot fog építeni egy olyan mesterséges intelligencia, mely nem ismeri sem a lélek fogalmát, sem annak hatalmát.
Érdekes lehet ugyanakkor eljátszani a gondolattal, hogy a fenti manipulációra alapozó magatartásmintának a sohasem hazudó természetben fellelhető-e az analógiája?

Nos, a gazdaegyed tudatának manipulálása által életet nyerő paraziták képében mindenképpen! Egyetlen példa: a szöcske szervezetében növekedő parazita lószőrféreg a kifejlés utolsó stádiumában, közvetlen születése előtt – mivel kizárólag nedves közegben tud világrajönni – egy tó, vagy folyó partjára irányítja azt a szöcskét, aki genetikailag viszolyog és retteg a víztől. Miután a víz közelébe terelte áldozatát, kiadja a parancsot, hogy a gazdaegyed ugorjon a vízbe! A szöcske engedelmeskedik parazitájának, és vízbe ugorván megfullad – csak azért, hogy az őt irányító lószőrféreg megszülethessen. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy tudatáthangolás áldozata lett. Mire is hívta fel a “Szociális dilemma” című dokumentumfilmben nyilatkozó szakemberek sora? Az emberiség tudatának intézményesített áthangolására! Minek következtében fogyasztott a film végén a nézők sokasága coca-colát? Intézményesített tudatáthangolás következtében. A fenti élősködő rovar viselkedésmintája, valamint a dezinformációra alapozódó tömegtájékoztatás, és az emberi lélekkel nem számoló mesterséges intelligencia összefüggései alapján aligha lehet indokolatlan a kérés: Vegyük észre! Parazitákkal vagyunk körülvéve, miközben mi is a víz partjára lettünk terelve! Éppen ezért életellenes felelőtlenség, nem komolyan venni a tudatunk manipulálása által ránk leselkedő veszélyeket. Ha ugyanis a pillanat tört részéig vetített coca-cola reklám esetében múködött a gondolkozásunk irányítása, miért hisszük azt, hogy ugyanezen tudatáthangolás nem igaz abban az esetben, amikor életünk pergő filmjében, nem néhány pillanatra, hanem döntően hosszú ideig vetítenek elénk kultúránkat, gondolkodásunkat, hitvilágunkat illetve lelkiségünket komoly befolyás alá vonó képeket?
Az nyilvánvalóan nem lehet vita tárgya, hogy az emberek döntő többsége fenntartások nélkül fogadja el európai kultúránk zsidó-keresztény gyökereit. A gond csupán az, hogy minden valószínűség szerint ez a gyökérzet is csupán egy hamis érzet, egy vetített kép! Nagyon komoly tudatáthangoláson kellett ugyanis annak a társadalomnak átesnie, amelyik nem érzékeli e két vallásalakulat összeházasításának abszurdítását! Hogyan szervesülhet ugyanis a kereszténység azzal a héber hitvilággal, amely keresztény hitünk alapját, annak fundamentumát, Jézus Krisztust tagadja, miközben sem messiásként, sem az azt meghaladó egyetemes megváltóként nem fogadja el őt?! Ugyanakkor Húsvétkor nem ünnepli az üdvözítő feltámadását, a Karácsonyra teljes közönyösséggel tekint, Pünkösdről, a Szentlélek eljöveteléről pedig tudomást sem vesz. Legszentebb ünnepeik számukra a profanitás oszlopai, szakrálisnak mondott tereiben Krisztusról soha nem beszélnek. Őt soha nem idézik, erkölcsi igazodási pontként rá még csak véletlenül sem tekintenek, kivégzését pedig a mai napig legális jogi eszközökkel hitelesített itéletvégrehajtásként tekintik, úgy, hogy a keresztény szimbólumokat radikálisan elvetik.

Mitől zsidó-keresztény tehát az az európai kultúra, amelynek zsidó ága minden lehetséges eszközzel visszautasítja a keresztény elemeket, miközben tolakodó hangsúllyal biztosít teret annak a jézusi tanításnak tökéletesen ellentmondó ó-szövetségi dogmarendszernek, mely a héber mitológia által megalkotott választástudat súlykolásával, évezredeken keresztül biztosított és biztosít teret az ellenfél kíméletlen letaposásának, adott esetben pedig kiirtásának.

Miért gondoljuk hát azt, hogy ez az ember- és életellenes minta nem szűrődik át tudatunkba? És hivatkozási alapként, mint követendő stratégiaként a döntéshozatalnál – akárcsak a coca-cola reklám -, nem irányítja az ember cselekedeteit ez esetben a bosszú és az öldöklés irányába? Mikor jól látható, hogy az emberiség történelme döntően konfliktusok és háborúk története. Vérontásé, intrikáké, pusztításé. Európai létünkre a két világégés tükrében azt hiszem hatványozottan igaz ez a megállapítás. Az okok, véleményem szerint világosak: a tévesen megjelölt erkölcsi talapzat! Görög kultúra, római jog, zsidó-keresztény hagyomány – halljuk lépten-nyomon a pökkhendi, gondolkodni képtelen, álintellektuális fogyatékos szentháromságot. Meggyőződésem, hogy ez a pusztulás útja. Ennek fennhatósága alatt élünk immár több-ezer éve, és nézzünk körül: hová jutott a világunk?! Nem a Nietsche-i minden érték átértékeléséig, hanem minden érték megkérdőjelezéséig, majd lerombolásáig.

A liberális haladás jegyében jóformán közönséges díszlet- és jelmeztervezővé lett lefokozva a teremtő Isten, miközben bizonytalanságot gerjesztve és ál-Messiásokat gyártva, hamis istenek lettek előkészítve: vasemberek, pókemberek, denevér-emberek, szupermenek – vagyis Isten-pótlékok. Meg kell értenünk, ezek a fapados messiások nem csupán az istent-vesztett meghasonlott ember kivetülései, de egyben a mi parazitáink is. Ha kétdimenziós létformaként csak a filmvásznon születtek is meg, hatásuk átszivárgott és ráterült négydimenziós életterünkre, és szerves részévé váltak mindennapjainknak. Kikről posztmodern korunk azt hazudta, hogy ezek a nyomorult szuperhősök lehetnek világunk megmentői.

És jó lesz ha megértjük azt is, ugyanilyen kerekes-székes szuperhős, az európai porszívóügynökök által a tudatunkba hazudott hagyatékunk. A görög műveltség a vérfertőző és szadista héroszaival és isteneivel, Róma korrupt ideggyenge császáraival, és a jogszerűség leple alatt az erkölcstelenségnek kaput nyitó törvénykezésével, valamint a héber hitvilág, az emberirtó protosztálinista Mózesével. Legyen elég a barbár igazságból, vagyis a hazugságból! Táruljon fel végre az igazság maga! “

()

A szöveg az alábbi videóban elhangzott beszéd leirata:     

Amiről itt szó van, az nem holmi “magyar” kérdés csupán, hanem az emberiség legegyetemesebb létkérdése!

Lásd : Yuval Noah Harari – már tényként beszél az emberi agy meghekkeléséről.

Szólj hozzá!