(Részlet Trencsényi-Waldapfel Imre: MITOLÓGIA c. könyvéből)
Az emberek első nemzedéke az aranykorban élt, rajtuk még Kronos uralkodott, mert akkor még ő volt a király az égben. Az aranykorban még gondtalan szívvel éltek az emberek, akár az istenek, munkátlanul és baj nélkül. Nem volt még nyomorúságos öregség, nem hagyta el őket, amíg csak éltek, kezük, lábuk friss ereje, virágzó fiatalságnak örülhettek mindvégig, s úgy haltak meg, mint akit álom ér utol. Nekik még részük volt minden jóban. Termését meghozta a zsíros földű mező magától, bőségesen és irigység nélkül, s az emberek, ráérő idejükben, tehették, amire éppen kedvük volt. Gazdagok voltak és szerették őket a boldog istenek. Mikor pedig ezt a nemzedéket magába fogadta a föld, belőlük lettek a jó szellemek, a nagy Zeus akaratából, a földön járó szellemek, a halandó emberek oltalmazói. Ők őrzik az igazságot és figyelik a gonosz tetteket, ködbe burkolózva járják be a földet mindenfelé, a gazdagságot is ők osztják, mert nekik jutott ez a királyi ajándék is.
Ezután már sokkal silányabb második nemzedéket teremtettek az olymposi istenek. Ez az ezüstkor, és az ezüstkori emberek az aranykori nemzedékkel sem testükben, sem lelkükben nem mérhetők már össze. Azért még mindig hosszúéletűek voltak, s százéves koráig nevelkedett a gyermek hű anyja mellett. De mire felnőttek, nem éltek már sokáig, és sok volt a bajuk a saját balgatagságuk miatt, mert erőszakos kezüket nem bírták egymástól visszatartani. S a halhatatlanoknak sem akartak szolgálni, sem áldozni a boldog istenek oltárain, amint az az emberek közt törvény is, szokás is. Kronos fia, Zeus, rejtette őket a föld alá, haragjában, mert nem adták meg a köteles tiszteletet az Olympos boldog lakóinak. Miután pedig az ezüstkori embereket is magába fogadta a föld, ezeket a földalatti boldogoknak nevezik a halandók. Csak második hely az övék, de azért őket is megbecsülés kíséri.
Zeus atyja ekkor a beszélő emberek harmadik nemzedékét is megteremtette kőrisfából. Ez a rézkorszak, és ez már az ezüstkorral sem ért fel. Félelmetes és kegyetlen fajta, akik csak Arés gyászos mesterségével törődtek, és a gőgös erőszakkal, még a táplálékuk sem volt kenyérféle. Kegyetlen lelkük kemény volt mint az acél, nem lehetett a közelükbe férni, hatalmas erejük volt, és győzhetetlen kezek nőttek ki a vállaikból. Fegyvereik rézből voltak, rézből készültek a házaik is és rézszerszámmal dolgoztak, a fekete vas még nem is létezett akkor. A rézkor emberei egymás keze által pusztultak el, úgy mentek a fagyos Hadés dohos lakába, névtelenül és nyomtalanul. A fekete halál elvitte őket, akármilyen ijesztőek voltak is, és el kellett hagyniok a fényes napvilágot.
Miután pedig ezt a nemzedéket is magába fogadta a föld, ismét más, negyedik fajtát teremtett Zeus a sok népet tápláló föld színén, igazságosabbat és derekabbat az előzőnél. Ez a hérósok isteni fajtája, akiket félisteneknek is hívnak a földön. Őket súlyos háború, emberpusztító harc ölte ki, egy részüket Kadmos hazájában, a hétkapus Thébaiban, mikor Oidipus nyájaiért küzdöttek, más részüket Trója alatt, hová a tenger széles hátán jöttek hajóikkal a széphajú Helené miatt. Haláluk után az emberekétől eltérő életmódot és szokásokat rendelt nekik Zeus, a föld széleire telepítette őket, messze a halhatatlan istenektől és Kronos lett a királyuk, miután Zeus feloldozta bilincseit. Ott laknak gondtalan lélekkel a Boldogok Szigetein, a mélyörvényű Okeanos mellett, a boldog hérósok, akiknek egy évben háromszor hoz mézédes termést az életet ajándékozó mező.
Végül az ötödik korszak következett, a vaskor. A vaskor nyomorult embereinek sem nappal sem éjszaka nem enged pihenést a fáradtság és a szükség, súlyos gondokat mérnek rájuk az istenek. Azért a sok baj közé számukra is keveredik itt-ott valami jó is. S egyszer ezt a fajtát is el fogja pusztítani Zeus, az lesz majd a jel rá, hogy az emberek ősz hajjal fognak születni. Abban a végkorszakban még fokozódni fog minden nyomorúság és minden gonoszság. Atya és gyermeke nem tudnak megférni, sem vendég a gazdájával sem barát a baráttal, a testvérek sem fogják szeretni egymást, mint azelőtt. Ha szüleik megöregszenek, nem tisztelik őket, sőt még szidalmazzák arcátlan szavakkal a gonoszok, az istenek bosszújától sem félve, s nem adják meg a hála adóját öreg szüleiknek, amiért felnevelték őket. Önkezükkel fognak bíráskodni, és egyik a másik városát dúlja fel. Nem lesz becsülete annak, aki megőrzi esküjét, sem az igaznak, sem a jónak, inkább tisztelik a gonoszkezű és erőszakos embert. A jogot az öklükben hordozzák, és a becsületérzés eltűnik és kárt tesz a gonosz a derekabb emberben, mert ferde szavakkal szól hozzá és hamisan esküszik. S az irigység rossz tanácsot ad a szerencsétlen embereknek, s aztán kárörvendve kíséri őket gonosz szemével. Akkor már, szép testükét fehér lepelbe burkolva, a széles térségű földről az Olymposra mennek fel, a halhatatlan istenek közé, elhagyva az embereket Aidós és Nemesis: a szemérmes becsületérzés és az igazságos megtorlás istennői. Csak a szörnyű szenvedések maradnak itt a halandó emberek számára és nincs semmi, ami a bajt elháríthatná. Annak jó, aki a vaskor előtt halt meg, vagy aki a messze jövendőben születik és megéri a visszatérő aranykort.*
* Hésiodos: Munkák és napok 109—201. sorok.