(Mattias Desmet könyve kapcsán)
„Lassan három éve tartja rettegésben a mi társadalmunkat is egy olyan jelenség, amelyik példátlan az általunk ismert emberi történelemben. Mint egy polip, úgy jelennek meg az életünkben a mindennapi rémület csápjai, és alighogy eltűnik az egyik, rögtön jön a másik, menetrendszerűen kapjuk az újabb szorítást a torkunkon, ebben pedig a fősodratu média kulcsszerepet játszik, a hírek többsége a félelmet gerjeszti és fokozza. ()
Ebben a rettegésben és terrorban kell felnőniük a gyerekeinknek, unokáinknak? Milyen élet az ilyen? Tehetek-e valamit, hogy ez megváltozzon? ()
Mint egy tébolyult filmben, úgy kavarognak az események. A magánélethez való jog napról-napra inflálódik, rohamosan terjed az (ön)cenzúra, az emberek egészsége államüggyé vált, amelynek keretében a hatóságok azt tehetnek az állampolgárokkal, amit akarnak. A lakosságot megfigyelő technológiák mindent behálóztak, sőt az Európai Unió parlamentje megszavazta a magánkommunikáció megfigyelését lehetővé tevő jogszabályt. Ezt a magyarországi jobboldali és baloldali pártok brüsszeli képviselői is támogatták. Nem volt ebben semmi különleges, a káosz és felfordulás örvényében a magyar, nemzeti-konzervatívok a balliberálisokkal karöltve egymásra licitáltak abban, hogy ki mennyire tiporja lábbal azokat a szabadságjogokat, amelyek az eszmerendszerük alapját képezik.
2022 tavaszáig Magyarországon is a legnagyobb terrorral vitték véghez azt a kényszeroltási programot, amiért senki semmilyen felelősséget nem vállalt, a szerződései titkosak voltak, ahogy a klinikai vizsgálatok eredményei is. A 2022-es választásoknak köszönhetően a globális terrort levezénylő politikai pártok 94%-os többséggel vannak a parlamentben. (Megj.: senkit sem zavart, hogy saját maguknak felmentést adtak!?) ()
Kisebbséghez tartozni nem a legideálisabb feladat, főleg ha a többség jelentős része agresszíven tiporja el a másként gondolkodókat. A fősodratu média pedig minden területen megpróbálta ehhez egyengetni a terepet, idiótának, gyengeelméjűnek, összeesküvés hívőnek állítva be mindenkit, aki nem élt a nagy lehetőséggel, hogy a többséghez tartozzon és a tömeg részévé váljon. Sokak szemében így lettem én is az 1-2 évvel ezelőtt ünnepelt és imádott „legbátrabb, legjobb jobboldali újságíróból” egy őrült, zavarodott ember, akivel nyilvánosan mutatkozni sem szabad, nemhogy beszélni. Volt kollégáim, barátaimnak gondolt emberek egymás között szörnyülködve és sajnálkozva emlegették a nevemet, hogy de kár értem…
Minden kapcsolatrendszerem, kötődésem, 22 év munkája, egyszóval minden a média, a közélet világához kapcsolt. Mégis, amikor végleg elváltak útjaim az előző életemtől, egy olyan megmagyarázhatatlan eufória lett rajtam úrrá, mintha valami hihetetlenül jó dolog történt volna velem. Pedig a kényelmes, anyagi szempontból gondtalan életet hagytam ott. És alternatívaként mindennapi küzdelem sokszor kínkeserves valósága állt előttem, a teljes kiközösítés a felém áradó gyűlölettel együtt. ()
És hol volt akkor az értelmiség? Talán ez a legkínosabb kérdés, mert az elmúlt évek legmegrázóbb felismerése, hogy igazából nincs is értelmiség. Akiknek az lenne a feladatuk, hogy gondolkozzanak, kérdéseket tegyenek fel, összefüggésekre mutassanak rá, azok majdnem mind beálltak a szabadságot eltipró diktatúrába, vagy hallgattak. Tétlenül nézték vagy támogatták a megkülönböztetést, a kiközösítést, ami azoknak jutott, akik kérdéseket tettek fel, és értelmes válaszokat vártak.
Egészen napjainkig tartotta magát az a tévhit is, hogy a művészet, a kultúra pozitív értelemben formálója a társadalomnak. Most látszott csak igazán, hogy művészeink jobb- és baloldaltól függetlenül olcsó szolgái lettek a diktatúrának. Népszerű együttesek, akiknek a magyarságtudat jelentette a művészi kiteljesedést, szívbe markolóan énekeltek az 5 millió magyarról, akiket nem hall a nagyvilág. Mindezt azokon a koncerteken, ahová csak olyan oltással lehetett bejutni, amelyet emberileg és morálisan is vállalhatatlan módon kényszeritettek az emberekre.
És hol voltak az egyházak? Beálltak a sorba, a diktatúra szolgáiként építették azt, aminek minden gondolata ellentétes a küldetésükkel. Az egyházak is elbuktak ezen a próbán, ami pedig alapjaiban rengeti meg a jövőjüket. Mert ahol a hit, az emberi méltóság, az alapvető szabadságjogok másodlagosak, az az egyház már nem egyház. A mai magyar egyházak mindegyike egy gazdálkodó egyesületté sűllyedt, papjaik majdnem mindegyike olcsó kufár volt az egykor szebb múltat látott templomokban. Mára a keresztény egyházak egyházként megszűntek létezni.
Mindazok, akiknek meg kellett volna védeniük a szabadságot, nemcsak egyszerűen cserben hagyták a magyar társadalmat, henem támogatólag léptek fel a zsarnokok mellett. Az elmúlt hónapokban a megfigyelő állam pedig tovább fonta a hálóját körülöttünk…()
A társadalom pszichológiai állapota erről tanúskodik. A lakosság nagy része kvázi teljes elszigeteltségben éli mindennapjait: a lelki szenvedés miatti betegszabadság és a szorongásgátlók használata exponenciálisan emelkedő görbét követ, a kiégés diagnózisa járványos méreteket ölt, és egész szervezetek, vállalatok és kormányzati intézmények működését fenyegeti…” (idézetek Szakács Árpád előszavából)
Megjegyzés:
A tömegformálás egy olyan csoportos önhipnózis, amit a terápiás csoportoknál bevált pozitív „példamutatatás” irányított felhasználásával, a teljes társadalmon hajtanak végre a tömegmédia – mint „terapeuta” – segítségével. A tömegmédia így megfosztja az egyént a fő narratívával szembeni kritika, vagy erkölcsi aggályok felemlegetésétől is, hiszen akkor ő lesz a „közjó” ellensége! Pont ugyanúgy, mint a fasiszta és kommunista időkben, csak most már ideológia sem kell ehhez, csak egy társadalmat „veszélyeztető” vírus, „klímacsapda”, vagy valami hasonló „közellenség” hangoztatása. (Mattias Desmet)
A csapda bekattant. Lényegében már elindult egy globális kísérlet az egész világon, amire eddig csak zárt munkatáborokban került sor. Rövidesen meglátjuk, hogy mi következik az őrökből képzett rabok, és rabosított őrök nagy nemzetközi társadalmában…