Mert a történelem összeesküvések története: Julius Ceasartól kezdve, a Pilisben meggyilkolt meráni Gertrúdon át a Reichstag felgyújtásán keresztül szeptember 11-ig mindig voltak (és lesznek) a többségből kivált kisebbségek, akik – meggyőződésből, vagy haszonlesésből – a maguk elképzelése szerint kívánják irányítani a történelem szekerének rúdját.
Lényeges itt meglátni, hogy az összeesküvéseknek mindig két pólusa van:
1 – meggyőződésből a közösség érdekében (ez lehet vélt vagy valós), vagy
2 – haszonlesésből, önző érdekből.
A polaritás világában nincs is más lehetőség cselekvésre, mint ez a kettő. Etológiából jól ismert az egyed és a faj érdeke közötti ciklikus váltakozás. Ha pl. megjelenik egy eltérő viselkedés – egyes madarak elkezdik a tojásaikat “mások fészkébe” rakni – akkor egy ideig egyre többen követik ezt a „megoldást”. Ettől kezdve azonban rohamosan csökkenni kezd a populáció (hirtelen „túlnépesedés” lesz), mert “a példa ragadós” és így egyre kevesebb fészek épül, egyre kevesebb utóddal. Majd fordul a kocka, és megint visszaáll a fészekrakás szokása, biztosítva a fajfentartást. (Ami ezek szerint nyilván az elsődleges „szabályzó” lehet.) Sok érdekes példát lehetne még sorolni, rettentően érdekes még a Japán szigetvilág majmainak “krumplimosó” tudománya, pontosabban ezen „szokás” elterjedésének rejtélyes folyamata is – de most térjünk vissza az emberek társadalmába.
Itt is az a tapasztalati valóság, hogy a polaritás (és a ciklusok!) világában élünk. Lehet ugyan elmélkedni egy matematikusnak a szimmetria szépségéről és harmóniájáról, de ami tény, az tény: már “egyedként” is férfinak és nőnek vagyunk teremtve. (Tetszik, vagy nem tetszik…)
Most ugrunk egy nagyot – hogy észrevegyük -, hogy a kereszténység (lecsupaszítva az évezredek óta rárakódott “patinától”) a fajszeretet(*) elsődlegességének kinyilatkoztatásával a legnagyobb “globális” összeesküvés! Nem lehet überelni. Az “egyed” és a „faj” között áttörni a polaritás világának a falát – csak szellemi beavatás (rálátás, megvilágosodás stb.) révén lehetséges! Erre csak mi emberek lehetünk képesek! Különnemű egyedek között pedig erre szolgál a szerelem!
Tudjuk természetesen, hogy „az értelem szolgálónk csupán, cselekedeteinket vágyaink vezérlik.” (Wiegner Jenő) Más megfogalmazásban: Az értelem csak az “aranyos féket” használhatja (a meggondolás: Pallas Athene segítsége!), de a gyeplőt a vágyaink rángatják. Jó ez így.
Ezért nem mindegy, hogy ki kotorászik a “király” tudatában, milyen vágyakat és fékeket ültet belé, mert “senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.” (Mt. 6,24)
(*) Miről beszélünk, ha nem erről:
Mert ha csak azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, [Mát. 5,46. 47.] mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, a kik őket szeretik. És ha csak azokkal tesztek jól, a kik veletek jól tesznek, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is ugyanazt cselekszik. És ha csak azoknak adtok kölcsönt, a [5 Móz. 15,7. 8.] kiktől reménylitek, hogy visszakapjátok, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is adnak kölcsönt a bűnösöknek, hogy ugyanannyit(**) kapjanak vissza. Hanem szeressétek ellenségeiteket, és jól tegyetek, és adjatok kölcsönt, semmit érte nem várván; és a ti jutalmatok sok lesz, és ama magasságos Istennek fiai [Mát. 5,44. 45.] lesztek: mert ő jóltévő a háládatlanokkal és gonoszokkal. (Luk. 6,32-36)
(**) No ez egy külön történet! Amit most játszunk (“játszani is engedd…”) a bankokon keresztül a kis papír-zsetonjainkkal és kamatos-kamatunkkal (“semmi a négyzeten”).
Mert a tudat azé – aki megműveli.
Jöjjön most II. Endre korának története:
(részlet Dümmert Dezső: Az Árpádok nyomában c. könyvéből)
Amikor a kora ifjúsága óta állandóan uralomra törő ifjabbik herceg II. Endre néven 1205-ben végre trónra jutott, érdekes példát szolgáltatott arra, milyen sorsszerű volt az ő személyiségének találkozása azzal a nemesi társadalomfejlődéssel, mely eddig szinte „észrevétlenül” húzódott meg az alattvalók tömegében. Ez a társadalomfejlődés rövidesen arra késztette Endrét, hogy bátyjának, Imrének elvben még kötetlen hatalmával szemben, uralkodása második felében, 1222 után, az aranybullának nevezett és a nemesi, alattvalói szabadságjogokat megerősítő okmánnyal, kedve ellenére, országát Európa-szerte messze előre lendítse az alkotmányos fejődésben. Akkor is ha ez az „alkotmányosság” még távolról sem modern értelmű volt. Ehhez hasonlatos, okmánnyal („Magna Charta”) csak Anglia előzte meg 1215-ben Magyarországot.
A társadalomfejlődés útját ugyan nem lehetett volna megállítani, de késleltethette volna egy erős kezű, abszolút hajlamú uralkodó. Endre pedig, bár természetesen szívesen cselekedett önkényesen, sőt, nagyon is szeszélyesen, személyes akaratának következetlenségével, energiájának gyors ellanyhulásával megkönnyítette alattvalóinak öntudatuk megerősödését. Pedig olyan szívósan törekedett a hatalomra, olyan könnyű szívvel szegte meg ígéreteit, fosztotta meg jövedelmétől Imre király özvegyét, s kényszerítette menekülésre az országból a kis III. Lászlóval együtt, hogy kezdetben céltudatosabb egyéniséget lehetett volna sejteni benne. Mikor azonban Ausztriában a kis király hirtelen meghalt, az özvegy királyné pedig visszajuttatta a magával vitt koronát, Endre pedig már korábban hazahozatta osztrák földről Imre által száműzött feleségét, Gertrúd meráni hercegnőt, úgy látszott, más célja nincs többé, mint egyszerűen csak uralkodni.
Helyesebben: rövidesen kitűnt, hogy voltaképpen erélyes felesége uralkodik helyette. Ez nagyon szembetűnően mutatkozott, mikor a királyné német rokonsága, majdnem az egész Meráni-család és minden rokona, barátja, aki szeretett könnyen élni, ellepte a királyi udvart. A helyzet veszedelmesen kezdett hasonlítani Péter király idejére. A magyarok egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy megint háttérbe szorulnak saját országukban: minden előkelő helyet, javadalmazó állást kezdenek a németek elfoglalni, és az országban teljesen otthonosan viselkednek. Még olyan fontos, főpapi székbe, mint a kalocsai érsekség is, Gertrúd Berchtold nevű öccse került. A pápa által vizsgálatra kiküldött salzburgi érsek, aki a magyar—osztrák határon találkozott az ifjú érsekjelölttel, megállapíthatta, hogy Berchtold még alapos tanulásra szorul. Endre, nyilván felesége makacs unszolására mégiscsak kierőltette Ince pápától feltételes kinevezését. Mivel az országban is jól ismerték Berchtold személyét, a felháborodást ez is fokozta. A pohár akkor telt csordultig, amikor Endre, ha valamelyik hadjáratában hosszabban időzött, német feleségét, s vele környezetét tette meg hivatalosan is helyettesének. Ilyenkor ők parancsoltak a magyar főuraknak is.
1213-ban, amikor Endre éppen egyik halicsi hadjáratára indult, visszahagyott udvara, Gertrúd és környezete a pilisi erdőben mulatott, a III. Béla által alapított cisztercita monostor tájékán. Itt volt vendégségben VI. Lipót osztrák herceg is, aki ugyancsak nem volt kedves a magyaroknak már régi időktől, a sok kölcsönös határvillongás, trónviszály-támogatás miatt. Ekkor történt a tragédia: a magyar urak egy csoportja, élükön Péter és Simon ispánokkal rajtaütött a mulatozó német társaságon. Lipót herceg és Berchtold érsek, a királyné öccse, nagy üggyel-bajjal megmenekült, de Gertrúddal kegyetlenül elbántak. Gyerekei szeme láttára kaszabolták le, miután előbb könyörgésre kinyújtott karjait levágták, majd testét darabokra szaggatták.
Ez a tragédia a társadalmi fejlődés alapjain és a nemzeti ellentéteken túl egy másik, személyes fejlődési vonalra is figyelmeztet. Gertrúd személyében bontakozik ki ugyanis az új, a XIII. századnak oly jellegzetes, és az egész dinasztiára oly döntővé váló, később majd dicsőségét növelő de ugyanakkor bukását is előkészítő új motívuma: a nők személyiségének előtérbe lépése.
Egészen idáig női befolyásról a dinasztia történetében úgyszólván nem hallunk. Csupán a vak II. Béla mellett tölt be egy ideig fontos szerepet felesége, de a kormányzást tőle is rövidesen férfitestvére, Belos bán veszi át. II. Géza özvegye pedig, Eufrozina, mikor megkísérli a beavatkozást az ország kormányának ügyeibe, rövid és gyors elbánásban részesül, mindörökre kívül kerülve az ország határain. Gertrúd az első nő, aki befolyását határozott súllyal érvényesíteni tudja, őt szerető, s vele engedékeny, befolyásolható férjén keresztül. Nem nehéz felismerni, hogy az alapjában energiátlan Endre újra és újra ismétlődő, makacs támadásai Imre király ellen, valójában Gertrúd mesterkedései, aki férjénél is jobban vágyik a hatalomra. S Imre valószínűleg tudja ezt, ezért küldi haza erélyes gesztussal az asszonyt Ausztriába, amikor Endrét elfogja. S mikor Imre halálával Gertrúd vágyai végre teljesülnek, az asszony valóban igyekszik alkalmat találni arra, hogy valójában ő uralkodjék.
Gertrúd jó és gondos anya, aki kincseket gyűjt gyermekeinek, és Thüringiába, menyasszonyként elindított kislányát, Erzsébetet még fürdőkáddal is ellátja, de nagy hibát követ el: királyi férje alattvalóit túlságosan lebecsüli.
A magyarokat valószínűen ő is, mint a kor német krónikásainak egybehangzó feljegyzései, egyszerűen „barbár”-nak nézte. Ugyanakkor tetszett neki a szerep, hogy ő, a nő, uralmat gyakorolhat a századok elnyomását megtestesítő férfiakon. Éppen olyan férfiakon, akik — társadalmi berendezkedésükben, ősi, harcos hagyományaikból kifolyóan — nem voltak trubadúr-természetűek. Sőt, megalázónak és férfiatlan dolognak tartották a közügyekben, politikában, „saját mesterségükben” asszonyoknak engedelmeskedni. Gertrúd pedig nem vette komolyan kezdődő elégedetlenségüket: éppen gőgje akadályozta, hogy reálisan felmérje a helyzetet az általa nem ismert, számára idegen nép körében. Az elégedetlenséget látva, nemtörődömségével és az ország-nagyok háttérbe szorításával inkább még szította azt. Úgy vélte, királynéi tekintélye és az alattvalók köteles, szolgai engedelmessége Magyarországon is megvédi. (Nem volt oly ügyes, mint századokkal később Mária Terézia, aki védelemért könyörögve, lovagias érzelmekre hivatkozva elérte, hogy a férfi-rendek minden sérelmüket elfelejtve megmentették dinasztiáját) Még ha figyelembe vesszük is, hogy a XIII. század eleje mindenképpen csiszolatlanabb kor volt, ha Gertrúd legalább ügyesebb diplomata, és mint az előző királynék, alkalmazkodik az ország belső rendjéhez, elkerülte volna szörnyű végét. Kiméletlen lekaszabolása a pilisi erdőben egy olyan asszonyt sújtott, aki méltatlanná vált viselkedésével a férfiak lovagi érzelmeire. A bosszú vérszomjas módja azonban arra is figyelmeztet, milyen régóta lappangó szenvedélyek törtek itt fel, és e valóban barbár gyilkosság milyen hatalmas szakadékot tárt fel az alattvalókat semmibe vevő dinasztia, és az öntudatában megnövekedett, a kormányzásban méltó részt kívánó, az „idegenek”-kel szemben egységesen fellépő nemzet képviselői között. A gyilkosságot ugyan csak egy főúri párt hajtotta végre, az elkeseredés azonban általános volt.
Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hegy Gertrúd gőgjét nagymértékben kisebbrendűségi érzések is alapozták. Bánthatta már házassága elején az is, hogy Imre király udvarában, III. Béla európai színvonalú, és franciás kora-gótikus szellemű örökében finomabb és kulturáltabb környezetet láthatott, mint Ausztriában. Még akkor is, ha maga a nép elmaradtabb viszonyok között élt, mint a németek, és a társadalom általános kultúrája még nem fejlődött eléggé, maga a királyi udvar nem németes mintára alakult, hanem közvetlenül merített a fejlettebb görög—francia kultúra forrásaiból, átnyúlva — az Árpádokhoz viszonyítva mindenképpen jóval szerényebb jelentőségű — Meráni-ház feje felett: ahonnét Gertrúd származott. Rangban pedig még különös versenytársat érezhetett sógornőjében, Imre feleségében, Konstanciában, aki Európa egyik legrégibb és legelőkelőbb dinasztiájából, a spanyol Aragón-házból származva, a magyar királyi udvar franciás hatásait spanyolos vonásokkal is színezte. Ez a franciákkal rokonszenvező magyar udvari kör, mely ugyancsak fel tudta mérni a műveltségbeli különbségeket, nem tekintett a németekre valami nagy szimpátiával, megbecsüléssel pedig éppen nem. Jellemző, hogy Imre király udvarában éppen az a híres provanszi trubadúr, Peire Vidal talált otthonra, és szíves fogadtatásra, aki így írt:
Imre király mellett
találék védelmet
ő meg bennem lelhet
jó szolgát, hív lelket.
Németség nevezlek
gaznak, kegyetlennek,
veled nem kérkednek,
kik óvtak, szerettek.
(Ford. Illyés Gyula)
Azt, hogy a magyar királyi udvar franciás kultúráját még Gertrúd és kíséretének epizód-jellegű, német kísérete sem tudta — és megfelelő, kulturális többlet hiányában nem is tudhatta — átalakítani, mutatja napjaink új felfedezése is. Eszerint a pilisi apátságban eltemetett Gertrúd sirkövét is francia művész, feltehetően Európának korában legismertebb alkotója, Villard de Honnecourt formálta meg.
Endre azonnal visszatért, törvényt ült, Péter ispánt karóba húzatta, néhány embert leváltott tisztségéről, de nagyobb „bosszú” nem történt. A történetírás általában ezt is Endre „energiátlanságának” tulajdonítja, s így gondolta később Endre tulajdon fia, a későbbi IV. Béla is. Valószínű, hogy ennek is szerepe volt. De bizonyos, hogy az uralkodó előtt ekkor tárulhatott fel a maga mélységében az a mély szakadék, mely egyfelől a királyi akarat önkénye, másfelől pedig a nemzetté fejlődő ország lakossága, az alattvalók között kifejlődött. Kénytelen-kelletlen át kellett látnia, amit már Imre is érzett, de még nem vett tudomásul: hogy hiába király, akaratának korlátokat szabhatnak az alattvalók. Nem tehet meg mindent, feltétel nélkül. Az országban nemcsak a királynak vannak jogai, hanem a nemeseknek is: a különböző nemzetségek leszármazottainak. Hiába volt a király adakozó és bőkezű, ha egyúttal gondatlan is volt, érzékenységekkel nem törődött, eladományozott birtokot néha vissza is vett, másnak adott, saját királyi jövedelmeit s ezzel együtt hatalmát is viszont a királyi földek elapasztásával teljesen aláásta. Apja kincseket hagyott rá, hogy keresztes hadat vezessen, Imre is erre a célra hagyta rá vagyona kétharmadát, ő mindezt felélte, elosztogatta. A Szentföld helyett Oroszországba vezetett makacsul ismétlődő hadjáratokat, melyek csak ideiglenes sikerekkel jártak. Felvette ugyan a „Halics és Lodoméria királya” címeket, Kálmán fia is viselte „az oroszok királya” címet, de a viszályokba bonyolódott orosz fejedelmek kibékültek egymással és más szövetségest hoztak magukkal ellene, megújítva a hadakozást. Elvesztette viszont a dalmát tengerparton Zára városát, melyet ismét Velence foglalt el.
1217-ben, III. Honorius pápa uralkodása alatt azután mégiscsak meg kellett indulnia, s vállalnia kellett a keresztes had fővezérségét. Világszerte nagy várakozásokat fűztek „a hatalmas és vitéz magyar király” vállalkozásához, de bizony az egész út nem végződött dicsőségesen. Pedig az elején még úgy látszott, hogy Endre gyarapítani fogja uralkodói méltóságát. Mánuel keletrómai császársága ugyanis ekkor már romokban hevert. Bizáncban, vagyis Konstantinápolyban a francia keresztesek egy latin császárságot alapítottak, és Endre is a császárjelöltek között volt. De végül is a Francia uralkodóház, a Capeting-dinasztia egy tagja, II. Fülöp király unokatestvére, Capet-Courtenay Péter nyerte el a trónt. Endréhez közel állt: az apósa volt. Endre, Gertrúd halála után két évvel ugyanis már újra házasodott, és Capet-Courtenay Jolánta francia hercegnőt vette feleségül.
Palesztinába érve azonban Endre úgy viselkedett, mintha csak kirándulásra jött volna. Komoly ütközetbe nem bocsátkozott, körülsétálta a Genezáreti tó partjait, egy ideig megtelepedett Acconban, majd visszaindult, nem törődve az ott veszélyeztetett keresztesek kérésével, sőt a jeruzsálemi patriárka átkával sem. Hazafelé eljegyzéseket bonyolított: megállt Niceában, ahol a keletrómai császárság maradványain ekkor választották császárrá Laszkarisz Theodort. Laszkarisz leányát, Máriát, Endre eljegyezte Béla nevű legidősebb fiának, majd Örményországban Leó király leányát eljegyezte Endre nevű legkisebb fiával. Később ezt felbontotta, és Endrének orosz feleséget szerzett, Halics miatt. Hazatérve, alig tudta kimenteni magát a pápa előtt, az országában visszahagyott zűrzavarra hivatkozott. S ebben volt is igazság.
Az a szakadék, mely a pilisi erdőben lezajlott drámával tárult fel a maga teljességében, tovább mélyült a nemesi nemzet és az uralkodó között. Pontosabban: a nemesi nemzet fogalma csak ekkor kezd kialakulni, de azonnal éles körvonalakat kap, és az 1222-ben a király által kényszerűen aláírt aranybulla okmányában határozott megfogalmazásban nyilatkozik az uralkodó és az alattvalók viszonyáról. Az okmány megemlékezik az elmúlt keserűségekről, melyek az uralkodó és a nemzet között támadtak. Megerősíti „az ország nemeseinek és egyebeknek szabadságát, melyet a Szent királytól nyertek, de mely néhány király miatt, mert némelyik bosszút állt tulajdon haragjából, némelyik gonosz emberek tanácsára, némelyik az ő tulajdon hasznát kereste, nagyon sokban megkisebbedett.”
II. Endrének keltett azt megérnie, hogy személyes viselkedése kapcsán — igaz, Szent Istvánra való hivatkozással — de családjának egyes tagjait, elődeit is nyilvánosan megkritizálták. Írásban rögzítették egyes királyok bosszúvágyát, igazságtalanságát és a gonosz tanácsadók működését. Másrészt kezdett úgy feltűnni a dolog, mintha „a szent király”, vagyis Szent István, valami paradicsomi, egyenlő szabadságban tartotta volna alattvalóit, és csak utána romlott meg minden, amit most vissza kell állítani. A felnövekvő osztályöntudat jelen érzéseit a múltba vetítette vissza, nem gondolva arra, hogy Szent István alatt még nem is létezett a társadalomnak sem az a differenciálódása, sem az a szabadsága, melyet ők az új kor, a XIII. század kezdetén most már jogosnak éreztek. A még régibb időkre, a pogány fejedelmek archaikus korára, az Árpád nagyfejedelemsége előtti és utáni időre való tudat alatti emlékezés volt ez talán egy kis részben, eszmei felépitményét tekintve. Csakhogy az ősi, honfoglaló nemzetségek ivadékai ekkor már erősen elkeveredtek a szentistváni kor, és a későbbi idők jövevény nemzetségeinek, a vendégeknek leszármazóival. Azokkal, akiknek ősei valaha „a szent királynak” karddal segítettek a honfoglaló ősök egy részének elpusztításában, leigázásában. De voltak későbbi korok békés vendégei is.
Ez az a kor, mely egyrészt a dinasztia kritikáját hozza, másrészt azonban az alattvalók maguk is a legendás alakká magasztosult „szent királytól” és a vele egyesülten felemelkedő szabadság-eszmétől megérintve, különböző eredetük ellenére egyetlen nemzetben olvadnak össze. Csak a zárt tömbben letelepült, és külön kiváltságaikat őrző német városok határolódnak el, és azok a népelemek, melyek még vagy már nem tudtak a királyi serviensek, várjobbágyok szintjén megmaradni. Most már nem különböztetik meg a székelyeket, a besenyőket a magyaroktól, hanem a törvény egyszerűen kimondja: „A várjobbágyok az ő szabadságuk szerint tartassanak, mint a szent király végezte, azonképpen a vendégek is, bármiféle nemzet legyenek.”
Ezzel a törvénnyel teszi meg a fejlődés első lépéseit az az osztály, melyet később köznemességnek neveznek, s mely „a szent király” hagyományőrzését évszázadokon át jól össze tudja majd egyeztetni saját szabadságának gondolatával. Társadalma fejlődésének alapjain pedig ezzel egy sajátos eszmevilág hordozója lesz. Az Árpádok azonban ennek kibontakozását már nem érik meg.
Endre természetesen nem is gondolt, nem is gondolhatott ilyen messze. Ha távol állt is személyiségétől az abszolút uralkodóra jellemző, célratörő akarat, s ha bele is törődött, hogy uralmát korlátozzák, az egészet éppúgy nem vette túlságosan „komolyan”, mint ahogy egész életét, uralkodását sem. Volt a lényében valami könnyedség, elnézés bizonyos dolgok felett, s ez tette lehetővé számára, hogy a legnagyobb zürzavarokat is nagyobb lelki megrendülés nélkül átvészelje. Második felesége francia hercegnő volt, miként az ő anyja is. Vele francia emberek is kerültek a főméltóságok közé: ez időben két püspök is francia volt az országban. Adataink vannak rá, hogy a magyar királyi udvarban beszélték a francia nyelvet. A magyarok, amennyire nem bírták elviselni a németek jelenlétét, annyival inkább nem volt problémájuk a franciákkal. Ezt a földrajzi helyzet is magyarázza. Franciaország messze volt, nem fejthetett ki politikai nyomást. A németek szomszédsága ellenben állandó politikai nyomással fenyegetett. A művelt franciák ezenfelül egészen más szempontból nézték Magyarországot mint a németek. Nem tartották szükségesnek szellemi felsőbbségüket éreztetni, inkább csodálkoztak, hogy tőlük messze, keleten — felfogásuk szerint — a latin műveltségnek itt még egy szélső, utolsó tartománya van Bizánc közelében. Főleg a keresztes háborúk következtében Bizánc tájékán alakult francia lovagi fejedelemségek ismerkedtek meg közelebbről a magyarokkal: innét eredt Endre második házassága is. Jolánta királyné nem volt Gertrúd, nem erőszakoskodott, és nem követelt honfitársainak fő helyet a kormányzásban. Endrének egyik húga, Angelosz Izsák bizánci császár özvegye, a szép Margit hercegnő, másodízben szintén francia házasságot kötött. Méghozzá romantikus módon, a bizánci császári palotába behatoló francia keresztes hadak fővezérének, Montferrati Bonifácnak felesége lett, akit azonnal elbűvölt a szép fiatal özvegy. De Montferrati annak is örült, hogy nem görög — tehát keleti keresztény —‚ hanem magyar, vagyis vele rokon, latin kereszténységű nővel kelhet egybe. S mikor a győztes hadak felosztották egymás között a keletrórnai császárság területét, ő a neki ajánlott déli részek helyett Thesszalonikét választotta magának azért, „mert közelebb van Magyarországhoz”. Mikor Montferrati néhány év múlva meghalt, mint thesszalonikai király, Margitnak harmadik férje is egy francia lovag lett: Nicolas de Saint-Omer. Végül újra özvegyen maradva, Margit gyermekeivel visszatért Magyarországra.
Tévedés volna azonban azt hinni, mintha az aranybulla kiadása, valamint az új rokoni kapcsolatok Endréből valamilyen modern szellemű „alkottmányos” uralkodót csináltak volna. Ez, saját korában, anakronizmus lenne. Endre egyszerűen csak kényszerűségből számolt a körülményekkel, de igazi véleménye neki is az volt, mint valamennyi elődének és utódának, tömören megfogalmazva egy 1229. évi oklevelében: „A törvény felett a királyi tekintély uralkodik.”
Csakhogy éppen a királyi tekintély forgott kockán. Endrének ígéreteket keltett tennie mind az egyházi, mind a világi alattvalóknak, s ezeknek nagy részét nem teljesítette. Egyrészt nem akarta, másrészt — ha pénzügyekrőt volt szó — nem tudta. Pazarlásainak következményeképpen nagy szerephez jutottak az országban a pénzügyletek lebonyolitói, a zsidók és a mohamedán izmaeliták, akik a kor hivatalos felfogása szerint keresztény országban nem emelkedhettek méltóságra, keresztény vallású szolgát nem tarthattak, mivel a kereszténység ellenségeinek tartották őket. A pápának és az ország főpapjainak megbotránkozással kellett tapasztalnia, hogy II. Endre e téren is könnyed és „liberális”: sőt, nagyon is nagy befolyást engedett nekik. Másrészt viszont a katolikus egyházak jövedelmeit olykor csorbította, károsította, visszatartotta.
Nem azért, mintha Endrét „elvek” vezették volna: egyszerűen szüksége volt pénzre, mert megkívánta a királyi tekintélyhez méltó életet. A külsőségekben ezt el is érte, Európa-szerte ismerték lovagiasságáról, bőkezűségéről. Vendégekkel, idegenekkel szemben különösen lekötelezően nyájas tudott lenni, olykor alattvalói rovására. Második feleségétől született egyetlen gyermekét, Jolánta leányát I. Jakab aragóniai (spanyol) király vette nőül, Imre király özvegyének unokaöccse, s Endre ez alkalomból is gazdag hozományt adott új vejének.
Kormányzása azonban szeszélyes volt, ugyanakkor különféle tanácsadók hatása alatt állt. Végül is megkoronázott legidősebb fiát, Bélát léptették fel vele szemben, miután előbb a főurak egy csoportja már 1210-ben arra gondolt, hogy III. Béla lázadó Géza nevű öccsének Konstantinápoly ban élő fiait hívják meg a trónra. A terv meghiúsult, és Béla trónörökös sem ellenségként lépett fel, hanem apjával kénytelen-kelletlen megegyezésben kezdte meg a feleslegesen eladományozott birtokok visszaszerzését a korona javára. A munka gondosan, de lassan haladt. Az intézkedések újabb elégedetlenséget szültek. Világiak, egyháziak egyaránt elégedetlenek voltak.
Megszületett az aranybulla újabb, 1231. évi kiegészítése is, benne a nemesek ellenállási jogának biztosításával arra az esetre, ha az uralkodó nem tartaná meg az őt kötelező törvényeket. Endre azonban élt és költekezett tovább, mintha semmi sem történt volna. Egyetlen visszatérő, politikai célja Halics végleges megtartása volt, s erre uralkodása során rengeteg pénzt, időt, s főleg vért pazarolt.
Végül is, miként elődeit, élete végén őt is az egyház hatalma, Róbert esztergomi érsek interdictiója állította meg útján. Az érsek, miután többször felszólította a királyt a sérelmek orvoslására, melyek között az esztergomi érsek bizonyos javadalrnainak ügye is szerepelt, hatástalanságát látva, 1232 nagyböjtjén az egész országot egyházi átok alá vetette. A király személyét és családját egyelőre kímélte ugyan, de kormányzata, élén a papokat verető, meglehetősen korlátlanul intézkedő nádorispánnal, kiközösítés alá került. Az egész országot csapásként érte a váratlan tilalom, mert az összes templomokat bezárták, a szentségek kiszolgáltatását csak a legszükségesebb esetekre korlátozták, esketni, temetni sem lehetett egyházi szertartással. Endre most megdöbbent: először találta szemtől szembe magát egy hatalmasabb akarattal.
Azonnal a pápához fordult, az esztergomi érsek önkényét panaszolva és legátus kiküldését kérte. A pápa vizsgálatot rendelt, és ki is küldte legátusát, aki hosszas tárgyalásokba kezdett az országban. Endre, szokása szerint mindent megígért, azt is, amiről tudta, hogy képtelen teljesíteni. Éppen ez időben, 1233-ban halt meg második felesége is, akit nagyon szeretett. Ígéretei, és néhány intézkedése következtében feloldották a kiközösítést az országról, melyet Endre, a kor felfogásából érthetően a pápához írt levele szerint nagy, nemzetközi szégyennek érzett.
Igéreteiből azonban Endre alig tudott teljesíteni valamit, és 1234-ben újabb egyházi átkot kapott az ország, ezúttal azonban nem az esztergomi érsek által. A pápa megbízottja, János boszniai püspök mondta ki, de Róbert érsek, miután a maga egyháza számára követelt dolgokat megnyerte, most a király pártján állott, nem hirdette ki az interdictumot, sőt, a királlyal együtt a pápához fellebbezett. IX. Gergely megütközéssel értesült Róbert érsek magatartásáról. Endre éppen ekkor tartotta harmadik esküvőjét a szép és fiatal Estei Beatrixszal, az elhalt anconai őrgróf leányával, akivel nagy számú, előkelő olasz kíséret jött a lakodalomra, és a királyi párt a mantuai püspök eskette meg. Róbert érsek pedig Beatrixet királynévá koronázta, Endre felnőtt fiainak nagy bosszúságára, akik tartottak tőle, hogy új trónkövetelő jön majd a világra.
A pápa mindazonáltal nem lehetett szigorú: Rómában éppen ebben az időben, 1235. július 1-én avatták szentté Erzsébet hercegnőt, Endre legidősebb leányát, aki négy éve halt meg német földön, s ekkor már világszerte úgy tisztelték, mint a franciskánus szellemű új, misztikus áramlat egyik legnagyobb szentjét. Endrének tehát sikerült az utolsó pillanatig felszínen maradnia, mindenkit meglepni valamivel, a pápát egy szentté avatott leánnyal — fiait pedig, igazolva sejtelmüket —‚ egy születendő fiú örökössel is. A kis István herceg születését azonban már nem érte meg, mert 1235. szeptember 21-én, összes zűrzavaros ügyeit befejezetlenül, a kincstárat pedig üresen hagyva, egy „utolsó könnyedséggel” eltávozott a világból.