1914 – 2014

100 év Európa abszurd történelméből

Az idei év a nagy történelmi visszatekintések (és tervezések!) éve lehet: 100 éve kezdődött az első világháború, 70 éve a “holokauszt” kivitelezése. 22 éve még volt Csehszlovákia, Jugoszlávia…

Lényegében három generáció alatt többet változott a világ, mint előtte 300 év alatt. A tempó pedig egyre gyorsul…

Érdekes visszatekinteni 100 évet, hogy milyen is volt az élet nagyapáink ifjúkorában “alulnézetből”? Alábbi idézet Vértes Marcell grafikus „Varieté” című emlékirataiból való (143 – 151 o.) Sztorija Svejk kalandjaival vetekszik…

“Fogalmam sem volt a gazdasági helyzetről, nem tudtam, hogy az üzleti élet pangani kezd, mint ahogy azt sem tudtam — jóval később, első párizsi éveim alatt —, hogy gazdasági jólét van, amelyről utólag, csak hosszú idő után értesültem úgy, mint „a könnyű évekről”.

Akinek a közepesnél tágabb látóköre volt, s értett a gazdasági élethez, kijelentette, hogy haldoklik a konjunktúra, s csak a háború hozhatja rendbe a világot.

A megoldás a vártnál hamarabb kínálkozott, amikor Szarajevóban meggyilkolták az osztrák—magyar trónörököst.

Elrendelték a mozgósítást, s a dolgok arculata azonnal megváltozott. A bársonykabátos, Petőfi-nyakkendős bohémek kifogástalan tiszti egyenruhában jelentek meg a művészkávéházban. Pacifista álmaikat tovább szövögették ugyan, de harcias sarkantyúpengetéssel kísérve.

Legtöbbjük nagy gondban volt az események miatt.

— Itt a világ vége! — szónokolt egy szobrász. — Ha kitör a háború, elveszítjük, s Magyarország megcsonkul, kicsi lesz. Nézzétek, nem lesz nagyobb az öklömnél!

Tagbaszakadt, hatalmas kezű alak volt. Maró megjegyzéseiről ismert festőtársa ránézett a mancsára és egyetlen szóval válaszolt:

— Optimista!. . .

Az utcán a felhevült emberek a lámpavasakra másztak, úgy szónokoltak a járókelőknek:

— Ne hagyjuk, hogy belerántsanak bennünket!. . . Éljen a béke, le Ausztriával!. . .

Mások azt kiabálták: „Vesszen Szerbia!”

A nyár vége napsugaras volt, s a budai kisvendéglők kerthelyiségeit nyitva tartották. Délutánonként egy lélek sem járt oda, lehullott falevélhalmok közt kellett utat törni az asztalokig.

1914 ősz

Ott fenn, a hegyoldalon élt még a béke, legfőbb gondom az volt, hogyan győzzem meg a velem jött szépasszonyt arról, hogy a köztünk levő korkülönbség nem akadály. . .

— Nem szabad — hajtogatta bánatosan — hisz az édesanyja lehetnék. ..

Ami nem volt igaz, de Budapesten mindenki túloz.

Aztán megjött a háború. . .

Oly rég volt, hogy vigyáznom kell, nehogy összekeverjem emlékeit a rákövetkezőével.

1915-ben én is bevonultam a többiekkel, s én sem sokat értettem belőle. Fegyvertársaink szerbek, románok, horvátok, csehek voltak, a Monarchia tagjai, akik ellen mindig gyűlöletet szítottak bennünk.

Pillanatnyi hatalmas szövetségesünk pedig a német volt, akit magunktól is gyűlöltünk, nem kellett lecke hozzá.

Ami engem illetett, eleinte kizárólag egyenruhám kifogástalan szabása érdekelt, melynek sok sikert köszönhettem a Korzón, valamint az elegáns szalutálás, ami sokkal inkább ínyemre volt, mint a nagy civil- kalaplengetés.

Édes volt az életem, mint a cukrásztészta, egészen addig a napig, amíg Galíciába nem küldtek, az orosz frontra.

A körzet csendes volt. A völgyben, a két ellenséges lövészárok közt egy folyó csordogált, s a forró nyári napokon együtt fürödtek benne a két part katonái.

Közös fürdőzés a fronton Galíciában

Hallgatólagos megegyezés szerint a fürdőzőkre nem lőttek. Hogyan is lehetett volna megkülönböztetni, melyik a magyar, melyik az orosz a vidáman lubickoló meztelen fiatalemberek közül?

Akkor láttam először oroszt. Magyarországon nem volt. Csak annyit tudtam róluk, amennyit előző évben meséltek —s mekkora lelkesedéssel — a pesti művészkávéházban az oroszokról. Akik Párizsból visszatértek, s látták a Gyagilev-balett hatalmas sikerű előadásait, csak áradoztak, s kijelentették, hogy táncművészete, muzsikája és színházi díszletezése egyenesen korszakalkotó.

Itt a völgyben mindjárt meghódított végtelen kedvességük. Velem volt néném fehér pincsikutyája, ő akarta, vigyem magammal, hogy ne legyek olyan egyedül. Az oroszok menten barátukká fogadták, simogatták, csókolgatták, ennyi elég volt hozzá, hogy mindjárt meghódítsák a szívemet.

A pincsi hamarosan az egész körlet kedvence lett. Azokhoz járt ebédelni, akiket hivatalosan ellenségeinknek neveztek, de akik nem voltak ellenségei a kutyámnak, sőt bolondultak érte. Alighogy feltűnt kis pajtásom — nevét elfelejtettem!… — fehér foltja az ellenséges lövészárkok közt, a lövöldözés mintegy varázsütésre megszűnt.

Télen befagyott a folyó, s nagy korcsolyázás meg hólabdajáték folyt, ugyancsak az oroszokkal. Ekkor történt, hogy egyiküket kiütöttem egy túlságosan keményre sikerült hógolyóval. Arcon találtam szegényt, alapos orrvérzést kapott.

Megharagudtak rám érte, magyar részről éppúgy, mint orosz részről, s én borzasztóan szégyelltem a dolgot, habár a „sebesült” kijelentette, hogy semmi baj, és jó barátok maradunk.

Nem sokkal az eset után, néhány napos szabadságomat élveztem Lembergben, a fronthoz legközelebb eső nagyvárosban.

Milyen jó volt beülni a kávéházba, a lágy pamlagra, s rákönyökölni az asztal márványlapjára, mely épp olyan volt, mint a budapesti márványasztalok.

Mélyen beszívtam a helyiség nagyszerű kávé- és parfümillatát. Elegáns hölgyek üldögéltek mindenütt, katonatisztek társaságában.

Úgy éreztem, feltétlenül végig kell járnom minden termet, még az emeleti részre is ellátogattam, s boldog körutam végén betértem abba a hófehérre festett helyiségbe, amelynek ajtaján URAK felirat állott.

Hónapokig tartó mocsok után, új volt ez a fajta tisztaság és kényelem is. Az egyik szűk porcelán-mélyedés hófehérségében megállapodván, vidám cikcakkolást vittem véghez, s épp a többi örömre gondoltam, mely még rendelkezésemre állhat e szabad napokon, amikor egyszerre észrevettem, hogy az egyik szomszédos porcelánfülke előtt egy nagydarab tábornok áll.

Ekkora felsőbbség jelenléte és bensőséges közelsége megrázott, s szabad kezemmel nagyot szalutáltam.

Tiszteletem! – generális úr.

A generális igen barátságosan közölte velem, hogy bizonyos helyeken nem kötelező a tisztelgés. De — tette hozzá — ha feltétlenül ragaszkodom a formaságokhoz, jobb, ha kezet cserélek, s lehetőleg a jobbommal tisztelgek.

Bosszantott ügyetlenségem, más se járt az eszemben, csak hogy minél előbb eltűnjek a színről. De a kávéházi helyiségen áthaladtomban a tábornok észrevett, s magához intett:

— Üljön csak le egy pillanatra. . .

Konyakkal kínált, és kikérdezett.

— Mivel foglalkozik maga, fiam, civilben?

— Én . . . művész vagyok, tábornok úr.

Széles mosolyra derült az arca.

— Művész!. . . Na, mindjárt gondolhattam volna!

Amikor megtudta, hogy az újságokban rajzolok, érdeklődése megkettőződött.

— Ide figyeljen — mondta. — Ismerek én itt egy híres szépasszonyt. Le tudná festeni pucéron ?

Csak dadogni tudtam az örömtől:

— Le, le, le, tábornok úr!

Miután lefestettem az illető hölgyet, más aktokat is készítettem a bájos kis lembergi örömlányokról, a magas rangú tiszt ismerőseiről.

Az ötödik kép befejezése után bejelentettem, hogy sajnos ez volt az utolsó, mert holnap már a századomnál kell lennem. A tábornok kijelentette, hogy nem mehetek.

— Itt pótolhatatlanul szükséges a jelenléte! — adta tudtomra.

Több, mint egy évet töltöttem Lembergben, ahol megrajzoltam és megfestettem a tisztibojtos Don Juan teljes szerelmi galériáját. Nagyszerű gyakorlatot szereztem vele, mégpedig sokkal kellemesebb úton, mint amikor az áldozatokat rajzoltam a „Pesti Futár”-nak.

A nagy orosz offenzíva sok emberünkbe került. Nyilvánvaló lehetetlenség volt a hátországban tartani olyan egészséges fiatalembereket, amilyen én voltam; de a tábornok semmi áron sem akart megválni tőlem.

Beköltöztetett egy leégett és elhagyott faluba. Egy másik önkéntessel, egy költővel laktam együtt. Ugyanazt csinálta versben, amit én festészetben, eposzt írt, az lliász stílusában, a tábornok hadi dicsőségének megörökítésére.

Egy fiatal orosz fogoly szolgált ki bennünket, naponta tíz kilométert is megtett az élelemért.

A főparancsnokság rendelkezése értelmében szigorúan tilos volt orosz katonát tartani a front közvetlen közelében, de hát a tábornok teljhatalmú volt a maga körletében, senki sem mert beleszólni a dolgába.

A költő kellemes lakótárs, az orosz nagyon tanulékony volt: kényelmes esztendőt töltöttünk hármasban ebben a faluban, ahol kívülünk más élőlény nemigen mutatkozott.

Nyáron, meztelenül s gondtalanul, mint a vad afrikai törzsek fiai, hosszú vízi-sétákat tettünk a közeli folyón, a Wereszycán. Az orosz talált egy megjavítható csónakot, és hamarosan kitatarozta.

Az esték unalmasak voltak, egyhangúak, ott üldögéltünk a szobában, a kerek asztal mellett, a petróleumlámpa fényében. A költő forradalmi cikkeket írt egy illegális diákújság számára; én illusztrációkat készítettem Molnár Ferenc Andor című könyvéhez, melyet a szerző nekem dedikált; az orosz, akit Nikifornak hívtak, fennhangon olvasta a bibliát, és gyakorta énekelt, könnybelábadt szemmel.

Ennek a finom életnek egy szeptemberi délelőttön hirtelen végeszakadt.

Éppen anyaszült meztelenül haladtunk, ahogy szoktunk a folyó felé, hogy csónakázzunk egyet, amikor egyszerre csak törzstisztekkel megrakott autó tűnt fel az úton.

Nem mehettünk tovább, ott álltak előttünk a fontos személyiségek.

Egyikük az autóból kihajolva ránk üvöltött:

— Kik vagytok?. . .

— Festő! — feleltem.

— Író! — felelt a költő.

Nikifor egyszerűen így nyilatkozott:

—    Moszkály (= muszka).

Sajnos katonasapka volt a fejünkön, melyről a „fejesek” pontosan leolvashatták az őket érdeklő többi adatot is.

Kettőnket őrizet alatt a budapesti hadtáphoz küldtek, Nikifort pedig fogolytáborba vitték.

Oly gyors volt a távozásunk, arra sem jutott időm, hogy az Andor-hoz készített rajzokat összeszedjem. A felperzselt falu neve Grodeck-Jagellonsky, ha valaki megtalálta munkámat, kérem, vegye tudomásul, hogy azt Molnár könyvének illusztrálására szántam.

Budapesten elengedett bennünket az őrség, küszöbön állt a forradalom. A költő fejest ugrott belé. Egyik szószólója lett, s olyan hatalomra tett szert, hogy a tábornokot könnyűszerrel hazahozatta Lembergből, s felajánlotta neki a hadügyminiszteri tárcát. . . .

A forradalom célja az volt, hogy megszabaduljunk Ausztriától, független állammá váljunk, s véget vessünk a háborúnak. Kikiáltották a Köztársaságot, az egyhangúan megválasztott Károlyi Mihály gróf elnökkel az élén.

Csodálkozva jöttem rá, hogy mint propagandista, valamennyi újságíró-klubbeli barátom tevékeny részt vesz a forradalom kirobbantásában, amelyet „Őszirózsásnak” hívtak. Ilyen jelvényt viseltek kabátjukon a civilek, sapkájukon a katonák.

A háború még tartott, de Magyarországon, ahol különben is oly népszerűtlen volt, már virtuálisan véget ért. Csakhogy Budapest helyőrségi parancsnoka, Lukachich, egy zsarnok, öreg, hatalomra vágyó tábornok, felvette a harcot az új rend ellen.

Kegyetlenkedett, naponta egy tucat katonaszökevényt főbe lövetett. Ott voltam, amikor kivégeztek egy szegény, őszhajú népfölkelőt, aki — mint annyi más öreg és fiatal — hazajött a frontról, mert úgy vélte, hogy elég volt négy évig távol maradni övéitől, s mert úgy látta, hogy mindennek vége.

Ezerszám tértek haza ilyenek, csakhogy ennek a szerencsétlennek nem sikerült átbújnia a hálón. Láttam, hogyan szívja el utolsó cigarettáját a feltűzött szuronyos kivégzőosztag előtt. Lázasan szívta a füstöt, amíg csak körmére nem égett az ujjai közt maradt piciny csikk, hogy néhány másodperccel még megnyújtsa életét.

Tetőtől talpig beleremegtem, amikor bekötötték a szemét. A kendő fölött előfénylett a szerencsétlen ember kopasz, verejtékes feje.

Gépies kézmozdulattal, két kezével megtapogatta zsebe hajtókáit, mint minden katona akaratlanul megteszi, ha magasabb rangú elé kell állnia. Amikor a sortűz eldördült, keze még mindig ott kaparászott.

1918 – Lukacsics terror

Egyik barátom, az esti lap kiadója — ekkor már propagandafőnök — plakátokat rendelt tőlem, köztük a tömegkivégzésekért felelős vérgőzös tábornok ellen is.

Elvittek egy kis nyomdába, ahol — miután meghallgattam néhány öreg munkás tanácsát — hatalmas köveken elkészítettem életem első litográfiáit.

Oly hatalmas volt a gyűlöletem e hóhér ellen — semmiféle érdek nem indokolta kegyetlenkedéseit —, hogy jóval sikerültebb műveket alkottam, mint amilyeneket egy gyakorlatlan kezdőtől várai lehetett volna; mert 1918 őszén még az voltam. Folytattam a plakátfestést a Tanácsköztársaság érdekében, egészen annak bukásáig.

Később a fehérterror elől Ausztriába menekültem. Életemben először jártam Bécsben. A várost csillogónak és egyben tragikusnak láttam: kincsei túlhevültek, nyomora jégbe fagyott. Háborút-vesztett nagyváros volt, s a háborúval együtt büszkesége is letört… „

“1914 – 2014” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Tetszett az írás, a szerző egészen reálisan írja le, szerintem az akkori kor háborús képeit, a különböző emberek jellemét és napról napra változó sorsukat.
    Sajnos az élet rövid, mi pedig átutazók vagyunk ezen a világon.
    Az empátia és a szeretet iránytűjével, természetünk végességétől vezérelve dolgozhatunk, hogy éljünk, tapasztalatokat, tudást és örömet szerezzünk, amíg el nem jön az a pillanat, amikor véget ér ez a nehéz, de csodálatos utazás a fénybe, amit Életnek hívnak.

    Válasz

Szólj hozzá!